Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

idők emléke már csak: trófeák, vaddisznófejek, farkas- és medvebőrök sokszínűsége. Vad kárpáti vadászlakomák valamikori színhelye. Vacso­rához most is a nagy kerek asztalhoz terítenek, mint vala­mikori nagy hajtások után. Ez a mi ülésünk szelíd estebéd­nek indult, hencegés és adomák nélkül. A falon őrködő va­dászősök mogorván nézték az asztal közepét. Az öregasszony árnyékként libegett köztük, békítőn. Különösen, ha a nagy szobába lépett, hajolt meg szinte tisztelettudón. Körülpillan­tott a falakon, és enyhén elmosolyodott. Mintha láthatatlan szem követné mozdulatait. így, öreg erejével is nyugtatta az idő végtelenjébe zuhant büszke-indulatos, megfakult fér­fiarcokat. — Magadnak csak keveset, Branyo — szólt halkan a fiára, miközben az italt töltött. — Hamar megárt neki — mosoly­gott kényszeredetten. Hiábavaló beszéd volt. Branyo már túl volt a józan fegye­lem határán. Töltött és ivott. S egyre többet beszélt. Megsza­kítás nélkül. Bemutatott, elmagyarázott minden falon függő arcot rangjuk szerint. Már a szoba közepén állt, és úgy mondta: — Ezen a széken ült apám, mellette a főerdész széke... Ketten voltak az urak a Fehér-Kárpátok alján, ők rendel­keztek mindenről, vadászmesterük volt, kürttel kezdték a hajtást. Itt fejezték be lakomával. Tíznél is több szán várta őket a ház előtt. Mindenki itt volt, járási főnök, bíró, min­denféle tisztek, éjszakázott itt miniszterelnök is, a képüket hagyták csak itt... Elmentek, állukról csepegett a zsír, csámcsogtak, elmentek, kurvák. Elvették az erdőt, ezek is kurvák, mindenki csak enni, inni meg vinni akart... — Ittál! — kiáltott erélyesen az öregasszony. Arcáról eltűnt a gyengeség, elérzékenyülés nyoma. Parancsolt. A férfi megrázkódott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd gyűlöletbe fúlva folytatta: — Te szoktattál rá, apámat is, engemet is ... Biztattál, ha féltem, borókát adtál iskolába menet is. Bundádnak pálin­kás zsebe volt. Ki találta ki a nagy vendégségeket? Vasár­309

Next

/
Thumbnails
Contents