Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

nul. Ablakunk, akár egy visszapillantásra kényszerítő tükör. Visszanézek az időbe. Bozontos szilváskertben Ádám-Évát játszottunk. Akkori éveim számára nem emlékszem. Meztelenül futkostunk fától fáig. Nem tudom, miért, csak futottunk. Ösztönösen, mert így láttuk a madaraktól is. A lány ágyéka már pelyhedzett. Egy pillanatra érinthettem csak meg, aztán nevetés csattant a hátunk mögött. Jutkának hívták, Gottlieb Jutkának. Zsidó lány volt, fekete, csodálkozó szemű gyermeklány. Fáknak, levélnek, fűnek a tapintásán is csodálkozott. Mindenen, ami meztelenségét érintette. Elvitték. Aki erőszakkal hal, annak üresen marad a helye. Hiányzik. Gyermeki emlék, ami belenőtt az időbe, s megfoghatatlanul kísért. Ez a meztelen asszony a szemközti ablakban egymagában az idő, a van és volt. Sokszor magam elé képzeltem, milyenné nőtt volna a kis fekete zsidó lány? Hasonlítgattam, kerestem. Egyszeri érintése, remegése sejtjeimbe temetődött. Ez a távoli, teljesületlen izgalom áttör az időn, újakkal társul, aztán ismét különválva él. A világító ablakon túl falak magasodnak. Ezen túl nem látni. Ide csak az ember árnyéka vetül. De az árnyék is ember. Az asszony az ágy felett hajlong, igazgat valamit. A férfi közelről nézi. Már eloltották a nagy lámpát. Az asszony meztelensége most a falon játszik. A férfi hadonászva magyaráz, hevesen, előrehajolva beszél. Lehet, hogy érdekes történetet mesél. Lehet, hogy szépeket mond, hízeleg. Az árnyék mozdulatai szenvtelenek. Űgy viselkedik, mint borozó társaságban, csak rövid szavakat tesz mások beszédéhez. De itt mintha azt is sajnálná, az egy szót. A meztelen árnyék szótlan. Arcán sokáig semmi sem mozdul, majd váratlanul nevetni kezd. Felsőtestével előre, oldalra hajlongva nevet, aztán eloltja a lámpát. Még nincs túl késő. Éppen hogy est közepe. A szomszédos ablakban lila fény ugrál. Onnan hetek, hónapok hosszán nem látni mást, mint a televízió vetette lilaságot. A tompa fényen kívül e szobában alig érzik az élet. Nagy időközönként árnyak mozdulnak, aztán csak ülnek, s néznek a négyszögű világba. 303