Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

magabiztos. Szebben tud beszélni, mint én, finomabb. Érzem magam is, hogy más, mint én vagyok. Éjszaka felszöktem a bányából, hazamentem, várni kellett Nellire. Letéptem róla a ruhát, és magamon kívül ütöttem: — őrült vagy? — sikoltotta. — Szereted? — ő más, mint te vagy. — Szereted? — Jogom van hozzá. Talán az apja sem tudta olyan kegyetlenséggel ütni, mint én ütöttem. így akartam megtörni az akaratát. Ezután már nem volt visszaút. A hűtlenséggel eltörik, meghal valami. Nem tudtam megakadályozni. Nem bírtam megtartani Nellit. Hiába volt minden erőfeszítésem. Az utolsó napok kínjáról sokat tudnék mondani. Vergődtem, mint egy állat. Talán már nem is voltam beszámítható. Belebuktam egy szerelembe csak azért, mert csalódtam az emberekben. Sokáig áltattam magam. Mesékben hittem. Valamikor azt találtam mondani: „Az élet döntő pillanatait kell megragadnom." Máig se tudom, mikor kellett volna másként cselekednem. Inkább határozatlan voltam. Magam előtt is elhallgattam kételyeimet. Egyszer se tudtam nemet mondani. Rábíztam magam a körülményekre, képtelen voltam szembeszegülni magammal, másokkal mégúgy sem. Anyám körömszakadtáig védi a maga életét, mert hiszi, hogy igaza van. Talán itt az élet nagy titka: az ember élje a maga életét, s ha bántják, ordítani se szégyelljen. Ordítson, védje a méltóságát. E nélkül örök görnyedés az élet. Lehet, hogy egy ártatlan bólintással kezdődik, apró kis örömökkel... A szerelemmel nem szabad megbékélni. Semmivel sem szabad teljesen megbékélni. Ha Nellire gondolok vagy Hans Müllerre, eláraszt a gyűlölet. Érzem a forróságát, jön, mint a láz. Nem, nem, nem mondom tovább, mert elölről kellene kezdeni mindent... Leszálltak a gépek. Már a fényszórók sem világítanak. Nemsokára jönnek értem. A fegyvert kibiztosítottam, nem akarok számot adni többé senkinek, ha kinyílik az ajtó, és meghallom a léptek koppanását, nem élek tovább. 279