Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

csodáltuk a nagy forradalmárok életét. A második hét végén jobban ismertem Lenin életrajzát, mint a saját magamét. Hárman laktunk egy szobában. Szerdi, a volt napszámos, és Vargas, egy tagbaszakadt hegyvidéki ember. Vargas partizán volt. A háború után üzletet nyitott, most járási funkcionárius. Sohasem beszélt magáról. Másoktól tudom, hogy hős volt. A harcokban megsebesült, kínozták is, kiégették a fél szemét. Vargas nagyot akar, sokat akar tenni, ha néhányan köréje gyűlnek, a kommunizmus eljövendő boldog koráról szónokol indulatosan. Szerdi lelkes ember. Ágya felett Sztálin képe lóg, s ha váratlan kérdéssel lepik meg, a festett kép felé fordulva ennyit mond: — Én bízom benne. Én csak neki hiszek. Szájtátva hallgatja a partizán szavait. Nem vitázik vele, neki is hisz. Készséges hozzá, kedvében jár, folyton cigarettával kínálja. Vargas a rokkant bal kezét rendszerint hátul, a derekához szorítva tartja. Szerdi utánozza őt, Sztálint is utánozza, jobbját úgy tartja, mint a generalisszimusz, hüvelykujját zakójának középső gombjára függeszti. Ha Vargas ezért leinti, töredelmesen maga elé nézve azt mondja: — Én is forradalmár leszek. Holnaptól kezdve forradalmár leszek. Szabad óráimban félrevonulok a többiektől, és jegyzeteimben lapozgatok. Néha úgy érzem, a vitában lemaradok a többiek mögött. Egy gondolattal vagy egy mozdulattal mindig lekésem. Mire mondatokká formálnám a szavakat, erőt vesz rajtam a félszegség. Félek, hogy mások utánzásának tűnik majd, amit mondok. Nekihevült társaim zajos vitája az óriások országát juttatja eszembe, ahol nagyok a hegyek, a fák, az emberek, minden hatalmas méretű, csak éppen én sikerültem nagyon kicsire ... Nézem otromba betűimet. Nem tudok szépen írni. Főképp a mássalhangzóim csúnyák. Eszembe jut Nelli, és rajzolni kezdem az arcát, csak úgy játékosan, kedvtelésből. Homloka, szemének íve és a szája hasonlít, de a nyakát sehogy sem tudtam eltalálni... Másnap nevetség tárgya lettem. 266