Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nyékez. Félek a magasságmérőre pillantani. A levegő ritkasága biztosabb jel a műszernél is ... Ismét zene szól. Az is lehet, hogy csak képzelődöm? Aladár, a tébolyodott prímás bukkan fel előttem. Füléhez emeli a hegedűt, aztán vékony ujjaival a húrokba kap. Nem zeng végig a dallam, már az első sor közepén megszakad. — Szabad? — emeli álla alá a hegedűt. Fojtó keserűség szorítja a torkomat. — Még tudok — mondja esdeklőn. — Hol járt? — kérdem sokára. — Szerenádozok. — Kinek? Aztán megkondul a harang. Rorátéra harangoztak. Elfordult tőlem, és indult, neki a kockaköves dombnak. Lépéseinek koppanása átüt a motor zúgásán. Az életből ment kifelé. Ilyenkor minden pillanat búcsúzás. A Farkas-dombon láttam utoljára, nyomorodott alakja a mélységet és magasságot fűzte egybe. Elérzékenyültem. Ha most láthatná valaki az arcomat, azt hinné, mosolygok. Pedig már mozgatni sem tudom a számat, nem kapok levegőt... Érthetetlenül orra bukik a gép, mintha a föld került volna az ég helyére. Zuhanok. Ezt vártam, ez az utolsó alkalom. A sebességmérő reszketve egy helyben áll. A zuhanás jó, ennyire még sosem éreztem, hogy jó a nyílegyenes zuhanás. Alulról csak fénylő acéltűt látni. A fülhallgatóban ordít az irányító tiszt, ő jó ember. Aztán megrándul velem a levegő ... Leszálltam. Nem tudtam megtenni. Féltem, vagy az is lehet, gyenge voltam. Kiabáló, hadonászó emberek vesznek körül. Ahogy kiszállok, megtántorodom. Karon fognak, és támogatva bekísérnek a szobámba. Rám csukják az ajtót. Nem szóltak, nem kérdeztek semmit. Lépteik távolodó kopogását sokáig hallom még. Reszkető ujjhegyekkel az ágyon kaparászok. Itt Nelli aludt valamikor. Most nincs itt. A szekrényhez megyek, és a zsebeimben kutatok. A fegyverem meghagyták, nem vették el. Örülök a hideg vas tapintásának. Nem vagyok egyedül. Nelli már rég elment. Pedig várhatott volna, most igazán megvárhatott volna. Nelli már csak látogatóba jár hozzám. Azt mondja, nem bírja a gépek 252