Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

morultabb. Alig van három darab bútora: ágy, asztal és egy nagy tükör. Ez minden vagyona, meg egy kupacnyi gönc. A konyhából semmit se viszünk, az közös volt. Kilenc család főzött egy konyhán. Talán örül is a kondás, hogy itt hagyja ezt a vigasztalan, földszagú házat. Apró, töpörödött ember, arca, akár a vakondtúrás. Fél délelőtt egy szavát se hallani, csak néz maga elé egykedvűen. A négy egérnyi gyerek a rakodótér sarkába szorul, az asszony molyrágta nagykendőbe csavarta őket. Riadt szemükkel a tükröt nézik. Nem kell ágaskodniuk, elég, ha egy kicsit előrehajolnak, lapos arcuk a tükör lapjára mosódik. Ez a legféltettebb bútordarab, a tükör. Indulás előtt a kondás sokáig igazgatja, egyik helyről a másikra állítja. Rálehel, és sapkájával fényesíti. Az asszony hiába szólongatja, nem figyel a leltározó írnok szavára sem. A katonák csodálkozva nézik, azt hiszik, megháborodott. A parasztok legtöbbje egy marék földet vitt magával. Ügy látszik, ennek a vézna, kis embernek a tükör a leghívebb emlékeztető. Mégis ettől kell megválnia leghamarább. Ahogy a kocsi megindul, a kondás egy pillanatra egyensúlyát veszti és fogózó után kapva beletapos a fényes üveglapba. így megy ez nap nap után. Járjuk a falvakat. Rakjuk, pakoljuk az emberférgeket. Az állomásról kétnaponként indul egy hosszú szerelvény. Figyelem, nézem a búcsúzásokat: a vergődő jajveszékelés után közöny ül az arcokra. Nem tudok a szemébe nézni senkinek. Torkot szorító szégyenérzet kínoz. A rám verő tekintetek szemrehányók. Szégyellem, hogy a törvény oldalán részt kell vennem ebben a felháborító gonoszságában. En sem kerülhetem el sorsomat, létszámot egészítenek velem. Egy megszökött ember helyett vagonba tuszkolnak, és elindul a vonat. A gyűlölet elsorvasztja a reményt, mégis, csak az jár a fejemben, lesz-e erő, amely fellázad majd az oktalan emberalázás ellen. 244