Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

kelhetnék is, imádkozhatnám, ahogy a rabbi tette maradék erejével. Nem, nem! Hangosan ordítom ezt, egyszer, kétszer, sokszor. Nem akarok meghalni, nem akarok ponttá zsugorodni, a pontnak nincs átmérője... A templomot sem akarom többé, az ige csak vigasztal, de nem segít. Undorodom a bálok hetvenkedő mulatozásától, a dallam, a muzsika most kibírhatatlan zenebonává torzul. Ordítozás, hangzavar, nótafoszlányok, verekedés zaja, mind szörnyű erővel kínozza a fülemet. Az útszéli fák hangokat adnak, utánozhatatlan, rémítő hangokat. Elmozdul helyéről a látóhatár, szememben mélység és magasság összefolyik. Rosszabb ez, mint a repülőgép zuhanása. A ponttá nyomorított ember elveszti a tér arányait, elveszti saját egyensúlyát is. Két napig Pallaiéknál lakom. Az asszony alig szól hozzám. Napjában kétszer ételt tesz elém. Éjszakánként az ablakra merevedve lesi a sötétet. Vár, bizakodik. Tőlem nem kérdez semmit. Tekintetében szemrehányás ül, mintha irigyelné, hogy vagyok, mintha sajnálná tőlem az életet. Búcsúzás nélkül hagyom ott őket. Nincs értelme tovább várni. Ki tudja, hová sodorta Pallait ez az emberörvény? Otthon hivatalos levél vár. Munkára rendelnek. Reggel hatkor mindennap jelentkeznem kell az áttelepítési bizottság épülete előtt. Ez most a legfélelmetesebb hivatal, szobáit éjjel-nappal fűtik, a sötét bejáróban sohasem huny ki a fény. Hajnaltól hajnalig fázós embertestek dőlnek a falához, várnak, reménykednek. Kalapot emelnek, s mélyen meghajolnak mindenki előtt, akitől segítséget várhatnak. Az újságok ezt írják: „Lakosságcsere, egyezményes lakosságcsere ..." Míg el nem kezdték, senki se hitte. Néhány napja kidobolták: „Aki akar, önként áttelepülhet Magyarországra." Senki se jelentkezett. A harmincnyolc után ideszivárgott anyaországiak még negyvennégyben, a front elől menekülve távoztak. Aki vétkesnek érezte magát, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Félévezredes ősökre 238