Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

—... Az elöljáróság mától kezdve betilt minden vigasságot, nem szabad csoportosulni... — Ne doboljatok. Menjetek a templomba, és imádkozzatok. Gyászoljatok, boruljatok a földre... Csend legyen! A dobosok után katonák jönnek ... Katonák. Megrándul a szekér. A rabbi tehetetlenül a szénába fordul. A lány számomra érthetetlen nyelven nyugtatja apját, de az, mintha nem hallaná, madárkezével ismét fogózót keres. — Katonák jönnek, sok katona ... Lo aléchem ... Kíváncsi szempárok sorfala között fut velünk a szekér. A kerekek vasráfja alatt sercegve roppannak a kavicsszemek. Szabálytalan időközökben tompa dobolás hangját csapja utánunk a szél. Féloldalt fordulva a rabbit figyelem. Sír. Sovány, hamuszín arcán vékony kis érben szivárog ajkára a könny. A földeket nézi, és sír; mintha harmat fényesítené a rögök oldalát. Feljebb csúszom a saroglyán, és szénát nyomok az öregember oldalához. Fogózó ujjait lefejtem a szekéroldalról, és kabátja alá dugom. Nem ellenkezik. Bőrének érintése hideg. Hidegebb a folyó téli vizénél, a fagyos kő tapintásánál is hidegebb. Néma sírása időnként megcsuklik; csak a megalázott gyermek küszködik így fájdalmával. Válla előredől, oldalt, aztán hátra. Átveszi a szekér mozgását. Lehet, hogy Pallainak igaza volt, sietnünk kell a rabbival, mert a végét járja. Ezért olyan hideg a keze is. A búcsúzó ember kívánja így a csendet, a haldokló, akinek szemében már összefolynak a színek, a hangok; aki már összefüggéstelenül emlékezik, és maradék erejével nagy bűnök elkövetésétől szeretné megóvni az élőket. A közeli testek átveszik egymás mozgását, félelmét, szomorúságát is. Lábam alatt visszafelé fut az országút. Van ebben a szekerezésben valami kísérteties. Három hete ismerem Szofer Lébit, de szót még nem váltott velem. Sajnáltam tehetetlenségét, irtóztam néma imáitól; most félek tőle. A haldoklásától félek. Félek imáinak ismétlődő mondataitól: — Tohu vabohu, ne érjen benneteket hasonló sors ... Már akkor is hallom, ha nem mondja. A városig kellene őt kísérnem. Ismerem az ajtót, ahová be kell kopognom. 228