Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

hérre meszelt arcát ablakszemek törik ketté. Világtalan szemek, amelyekre csak a nap vet némi fényt. Az ablaktükrökön túl kíváncsiság lapul. Néznek, bámulnak bennünket. Nem szólnak, nem kérdeznek, csak bámulnak; kíváncsi szemek súlya alatt megtörik a testek tartása. Kissé előregörnyedve néznek, akár Szofer Lébi a szekérderék szénacsomóján ... Az ismeretlen testek átveszik egymás tartását, önkéntelenül is előredőlnek, oldalt, aztán hátra. A falu utcája néptelen, a vizesárkokon túl néma kapufélfák sora vigyázza az udvarokat. A rabbinak senki sem köszön; a házak nem emelnek kalapot, földre lapulnak a kutyák is, mintha foszló test szaga juhászítaná őket. A rabbi olykor felém fordítja reszkető kőfejét. Figyeli, nem maradtam-e el tőlük. Ahogy elfogy a házak sorfala, a szekér saroglyájába fogózom. Testem átveszi a kerekek rázását. Előredőlök, oldalt, aztán hátra, éppen úgy, mint a lány, aki a kocsis mellett ül. Szofer Lébi érdektelen tekintettel nézi a szántók barázdaereit: Imádkozik, ismerős szavak suttogása fonódik rám. — Lo aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors. A rabbi szeme hunyó csillag, arca hamuszínű, mintha a szél fújta volna össze egy pillanatra, hogy elmondhassa imáját. — Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ ... A kisvárosig hét falun kell átszekereznünk. Ösz van, rideg őszutó. Körös-körül komor, barna színeivel takarja magát a föld. Ennél csak a varjak csapata feketébb, amely olykor a rögök fölé rebben. Lehet, hogy reggelre leesik a hó. Akkor talán a szekerezés sem lesz ilyen szomorú. Ha fehérség borítja a földet, jó megérkezni valahová, s könnyebb a búcsúzás is. A rabbi neveket suttog. Emlékezik és búcsúzik egyszerre. Egy pillanatra úgy érzem, hogy csak mi vagyunk a földön. Az életet pillanatokban érzékelem. Ez a pillanat most a csend. Mi a csend szélén megyünk, vigyázva, lopva a kilométereket és a perceket. Szofer Lébinek csend kell, ez talán 226