Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

ő kényszerítette útra, imával, konoksággal és leírhatatlan félelmével. — Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ ... Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát. A rabbi szeme hunyó csillag, arca hamuszínű, mintha a szél fújta volna össze egy pillanatra, hogy elmondhassa imáját. Felülről néz lefelé, messziről, irdatlan magasságból ... Neveket mormol, holtakat, Irsai Mór, Rott Elkán, Rosenfeld Salamon, Kohn Ignác, Katz Jakab, Reichmann Ármin. Mind elmentek. Egymás után lépkednek felfelé az égi lajtorja fokain, nincsenek többé. Szofer Lébi visszafelé nézi az időt, imádkozva gyászol. A neveket nem lehet felsorolni, egy élet nem volna rá elég. Az időt gyászolja, minden pillanatban meghalt Izrael népéből egy ember. Hamuarca van a rabbinak, csak a szél fútta össze egy pillanatra, hogy láthassa az istenhez igyekvők buzgalmát. — Ne haljak még meg. Élni akarok, hogy hirdessem az Ür dicsőségét... Ragadjon el szélvihar, és vigyen a felhők fölé, hogy innen láthassam népem új hazáját. És ha ezt nem teszed, szórd legalább szét csontjaimat, hogy amikor majdan Ezékiel próféta előhívja a szeleket, fújják össze az én csontjaimat is népem csontjaival... Nemsokára hajnal lesz. Pallai az ágyon végigdőlve alszik. Kakas kukorékol, de a rabbi imája nem fárad. Mikor már azt hiszem, vége, fájdalmasan felsír, és ismét megáll az idő. Az öregember szeme messzire lát, az ima még messzebbre viszi, Józsua nevét emlegeti, aztán Mózesét, a prófétákét, Ezékielt hívja. Szofer Lébi hangja idegen nekem, idegen a hangsúly is, ahogy a szavakat kezdi és folytatja, talán csak az arca, a hamuszín bőr hasonlít valamihez: a szürkülethez, a sötéthez... Denevérkeze van és tíz éles, kapaszkodó körme. Híres tudós pap lehetett valamikor, ítélkezett, tanácsokat osztogatott, tanított. Elsőnek vitték a gettóba is, elszakították az emberektől, kitartását akarták megcsúfolni. Hetenként kétszer a parancsnok elé cipelték, orra elé tolták a kereszté224