Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

A talicska kereke görbe, és keservesen nyikorog. Ahogy forog, egyenes derekú S betűket rajzol az út nyirkos porába. Jövök és megyek, falu végére és vissza. Kétezer lépés oda, ezernyolcszáz vissza. Ha üresen tolom a talicskát, hosszabbakat lépek. Hányan cipelték már így előttem igaz terhüket, nyikorgó talicskában, végig a házsorok között? Szokott és ismert mozdulatok, meggörnyedt a vállam, remeg a karom. Aki utamba kerül, köszönök neki. Megbiccentem a fejem, meg is hajtanám magam, mint gyerek az öregek előtt, de ezt nem lehet, a talicska megfeszít, előregörnyeszt, rázza karomat, vállamat. így, tört derékkal tisztelgek az embereknek és a házaknak is. Jobboldalt sáros, iszapos víz az út és a házak között, az udvarokon keskeny töltés vezet végig. A falu végén nekem is ilyen keskeny utcácskán kell végigtolnom a zsákokat: a kiskapu nyitva van, egy kis időre bezáródik utánam, aztán fordulhatok vissza. A második fuvar után kaptam egy darab kenyeret és hozzá egy pohár pálinkát. Pallai már ott van, rendezkedik, mire harmadszor fordulok, az előző rakománynak nyoma vész. Kihez kerül, hová dugják, nem tudom. Nem is érdekel. Többször is meg kell pihennem, pedig a gazda megtiltotta. Ne állj meg, és ne elegyedj szóba senkivel! — intett. Mire az ötödik rakományt tolom, gyerekcsapat szegődik mögém. Felfedeztek. Jó lenne őket elkergetni, de az csak bőszítené kíváncsiságukat. Utcacsúfja lennék, kiabálnának, röhögnének rajtam, mint a falu bolondján. — Hagyd — békít Pallai —, ha nem vetsz rájuk ügyet, dolgukra mennek. Hiába. Ahogy meghallják a talicska nyikorgását, összerebbennek. Zúgnak, kísérnek, mint valami szúnyogcsapat. Táncolnak, elém futnak. Az egyik kis szúnyognak nincs a lábán cipő, repedezett, piszkos lábfejét szaporán kapdossa a hideg földről. A másik is mezítlábas, a harmadik is. Ha nem volnék ilyen nyomorult helyzetben, sajnálnám őket. De így ellenségeim, árulóim, nem tágítanak. Ördögök. Egyikük szemte205