Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

—• A magyar állam nevében ... — hangzik az izgatott felszólítás. Ütésként koppannak rajtam a szavak, értelmüket nem tudom hirtelen felfogni, csupán annyit érzek, hogy valami fáj. Vassal verik fejembe a betűket... „a magyar állam ..." Igen, meg kell értenem, olyan is van, hogy magyar állam, igazságos magyar állam... Éjszaka is őrzik a határait. Nem látom a katonák rangjelzését, de már a számon van a számtalanszor hallott szó: „Alássan jelentem, őrmester úr, hadnagy úr, ezredes úr, kormányzó úr, király őfelségének alássan jelentem ..." Látom, Pallai közelebb lép az első katonához, és egészen az arcához hajol, de az durván eltaszítja magától. — Indulás! — hangzik a parancs. — Nem lehet — ellenkezik a gazda. — Elég volt a zsiványkodásból, Pallai. — Tönkretesz, őrmester úr. Üres kézzel nem mehetek haza, ez a vagyonom, ebből élek. — A gazda fuldokolva, kétségbeesetten beszél. Lajos előrehajolva hallgatja a szóváltást, majd lábát a fűben csúsztatva a bokrok felé hátrál, menekül. — Ne mozduljon! — Félre kell mennem. — Csináljon a nadrágjába! A vékony hangú katona ízetlenül kuncog. A másik maga elé terel bennünket, és menésre ösztökél. — Őrmester úr — kezdené Pallai. — Fogja be a pofáját... Már a minisztériumban is ismerik a nevét, elhordaná a fél országot. Bitang! A kapa az büdös, üzérkedik, lopkod, telhetetlen zsidóbéres... Mióta járja a határt, Pallai? — Libasorban gyalogolunk a falu felé. Csak most fordított a sorrend: egy óvatlan mozdulattal Pallai maga elé tolt. Mögöttem a fiú lépked, a mögött a gazda, s végül az őrmester. Kísérőnk megállás nélkül Pallait szidja, s ha kifogy a szuszból, görcsösen, hörögve kapkodja a lélegzetet. Fölöttünk a gyér csillagú ég. Félsötét van, és ilyenkor nehéz felmérni a távolságot. Hiába keresem a faluszél vonalát, a csomósodó sűrűségnek nem látom a végét, 201