Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

hozzám, az arcomat kutatja. Kérdően néz a gazdára, amaz alig észrevehetően bólint a fejével. — Űj ember —• mondja, s a szemüveges elé tartja az üveget. — Mára elég volt — válaszolja az. A rövidlátó ember bizonytalan lépteivel a sarokba megy, és sokáig tapogat valamit egy rongy kupac alatt. Üj ember, gondolom keserűen. Megszülettem másodszor is. Vannak szavak, amelyeket sohasem lehet elfelejteni, megkövesednek az idegpályákon. Vannak, helyet foglalnak, megtartják régi jelentőségüket, s kiszámíthatatlan időközökben visszhangjuk kél. Beálltam a neve sincs emberek sorába. Meleg ősz van, lábunk alá rozsdazöld gyepszőnyeg borul. Még érezni a füvek akaratát. A látóhatár széle még tiszta, mintha valahol megállt volna a nap járása. Pallai mondta, hogy induljunk már. Magamban csodálkoztam is elszántságán. Hisz világos van még, s ez a legnagyobb áruló. Az őszi estközei csalóka, csupán villanásnyi ideig tart. A kertek széléig sem érünk, ránk permetez a szürkület. Gyaloglásunk mintha az éjszaka magvát szórná a földekre. Elöl Pallai megy, utána a szekér, púposán tetőzött rakománnyal. Aztán a széles arcú fiú következik, s legvégül én. — így szabályos — mondja Pallai. Az estét mi visszük a folyó felé. Mire az akácos széléhez érünk, sötétség fonódik a fák koronájára. Az akácos után nyárfák és fűzfabokrok sűrűje következik. Ez már biztos takaró. Nem látom az utat, azért a szekér végét fogom, hogy le ne maradjak a többiektől. Nem félek, bízom Pallai ravaszságában s ebben a világtalan sötétségben. Megtapogatom magam, bizonyságot akarok szerezni afelől, vagyok, létezem-e még; szemem használhatatlan vakablak. Lépéseimet alig érzékelem, még a lovak patájának dobogását is elnyeli a süppedő hordalékhomok. Szó nem esik köztünk, még köhögni vagy krákogni sem szabad. Ilyen az élet vége, a fájdalmatlan halál, tűnődöm magam196