Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

a jelenlétem. Nem ismer, a szeme sarkából gyanakodva vizsgál. — Mikor jön haza? — Nem mondta. Zavartan állok. A konyha agyagpadlója tisztára sepert. A száradó homokon derékszögben hajlik a taposás; a tűzhely sarkáig és onnan vissza a szobába. Az udvarra nyíló ajtóig csak az én cipőm nyoma látható. Az asszony észreveszi kutató szemlélődésem, s riadtan kérdezi: — Ki küldte? — Ismerem a gazdát. Segítek neki... — Bajba rántják, mindegyik csak vele takarózik. Tudhatnák, hogy figyelik. A látogatókat is szemmel tartják ... Az ajtó felé hátrálok. Megszeppenve dadogok valamit. Mégsem enged el az asszony. Elém tol egy kopott támlájú széket, s leültet a konyha közepére. — Várja meg — mondja barátságtalanul. Elszívok egy cigarettát. Jó ideig szó sem esik köztünk. Egyszerűen nincs miről beszélnünk. Érzem, az asszony fél tőlem. Mozdulatai határozottak, de olykor mintha tétovázó ujjhegyeivel akarna bizonyságot szerezni kilétemről. Szertedobált ruhadarabokat rendezget, egy kis piros szvettert már harmadszor vesz a kezébe. Az időt húzza, várakoztat, és maga is vár. Ez a némaság időnyerés. Egyszerű eszével veszélyt sejt... Védekezik! — Odaátról jött? — Nem. — Hová való? Most már nem fordít hátat, ha kérdez. Akármit tesz, a tekintete engem fog. Ezért marasztott itt, tudni akarja, ki vagyok. Nyöszörögve nyílik a szoba ajtaja. Egy gyereklány lép ki a konyhába. Mezítláb van. Kérdőn az anyjára néz, majd letérdel egy fületlen ruháskosár mellé. — Hagyd békén — inti az asszony. A kosárból csecsemőgügyögés hallatszik. A szobából még két gyerek jön ki, mindkettő lány. Egyformák, s feltűnően szépek. Egyiken csak rövidke ing libeg: kenyérszínű bőrének valósággal ér13 193