Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

dom, a malomból jövök. Erre már felkészültem. Ha elhiszi, továbbenged, ha gyanút fog, kérdezősködik. A malomból jövök, ismételgetem magamban. A mentegető hazugságoknak csupán az első mondatát fogalmazom előre: a malomból jövök... Ennyi a remény. Görcsösen markolom a zsákot, orromba csap a korpa és a dohány erős szaga. Őröltetni nekem is van jogom, vigasztalódom. Felöntik a búzát. Előbb a tisztítóba kerül, aztán a garatra viszik a kanalak. Szép tisztán folyik a fehér liszt. Balázs mindig a malomajtóban ácsorgott, nézte a szekereket. Segíteni akart a gazdáknak, görnyedve fogta a zsákok végét, hogy jutalmul beülhessen a saroglyába. Persze csak a város széléig engedték, ott leszállították. Féltek tőle, attól tartottak, hogy nyakukon ragad a bárgyún mosolygó, sápadt arcú fiú. Lehet, hogy már meg is halt. Jó volna összeszámolni, mennyi pénz törik, morzsolódik a vállamon, gondolom egy pillanatra, ötezer, tizenötezer... A malomból jövök. Ezt a mondatot sokféleképpen tudom mondani... Aztán elszakadnak egymás mellől a szavak, összezavarodnak: A molnárok ruhája fehér a liszttől, télen is fehér, de a hó fehérebb ... Ha Balázs lány volna, biztosan fehér ruhában temetnék. így csak az arca világít majd. Már látom a katonát. Az út másik oldalán egy kapufélfának támaszkodva áll. A dombról lefelé lovas postakocsi zörög, s ahogy elém ér, a kocsis ravaszul mosolyogva rám köszön. — Állj! — int felém a katona. A szekér zörgése hirtelen elcsitul. Egy fekete ruhás ember ugrik a kerekekhez, és a küllők között motoz valamin. Látom, hogy az őr elmozdul a helyéről, és a kocsihoz megy. Kilépek, és halkan motyogom magam elé: — A malomból jövök ... Minden pillanatban várom, hogy megrántják vállamon a zsákot. Harminc lépés után befordulok a kapun. Nem bírom megállni, hogy vissza ne forduljak; a postakocsi már elindult, hátsó kereke hersegve szántja az országutat. Földre eresztem a zsákot, és félszáz méternyi távolságból far189