Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

koccanna valami: a fogai, kocognak a fogai. Eltartom magamtól. Szédülök, forog velem a bálterem. A táncsűrű közepén forgunk, a fekete köpenyes érezhetően az ajtó felé igyekszik. — Mit akarsz? — kérdem ismét. — Gyere velem, megcsókollak. önkéntelenül is megrettenek. Vadul rám tapad. Ez a közelség hirtelen izgalomba hoz. A zene fáradhatatlan, izzadság gyöngyözik a falak díszein. Madártest bilincsét érzem. Lépni is nehéz görcsös szorításától. — Gyere! — S a tánckaréj széléhez érve magával ránt. Áttörünk az előcsarnok zsivaján, röhögő megjegyzések kúsznak utánunk. A fekete köpenyes elégedetten nevet. Nem ügyel semmire. Az utcán markomba vájja körmeit, és futva húz maga után. A sötétség felbátorít, izgatottan az álarchoz kapok: — Vedd le! — Nem! — tiltakozik vadul. Egy nagy, sárga ház feljárójához vezet. A tarkóján motoz reszkető kézzel, szabaddá teszi a száját. Köpenyébe tépek, — Látni akarlak. — Csókolj meg. Csak a száját engedi látni. Hiába követelőzöm, hasztalan az erőszakoskodás is. Tehetetlenségem vaddá tesz. Megfeszülő madártest könnyűségét ölelem. A halál ruhájába öltözött kismadár. Madárvégtagokat rejt a terülő köpeny. A lány mohó, mutatja és mondja, hogy öleljem, mégsem enged magához nyúlni. Itt csak neki lehet akarata. Szemtelenkedést nem tűr, mégis követelőző. Elfáradok. — Kisfiú — mondja, és érzem, hogy elégedetten mosolyog. — Gonosz vagy! Elenged és háttal a falnak dől. így állunk mindketten, háttal a falnak támaszkodva. — Fekete ruhás gonosz, kegyetlen. — Kisfiú — melegít a szava, de már messziről jön. —'Régi szokás szerint, ha azt akarták, hogy tartós legyen a ház, élőt falaztak a kövek közé. 12 17 7