Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Magasabbra kapaszkodunk. Az emelkedés az ülés támlájára zökkent. A pilóta szája köré mosoly vonódik. Ha irányt vagy magasságot változtatunk, gúnyosan mulat rajtam. Nem veszem figyelembe. Engem az utak látványa izgat. Szürkülő kékség tátong alattunk. Olyan, mint a földre boruló szemfedél... A földnek is van arca, istenarca, haldokló ember megkínzott ábrázata. A helmeci hegyek fölött repülünk; óriás keze rakta egymás mellé a föld idomtalan rögeit. A pilóta valamit kiabál, nem értem. Ujjával mutogatja a hegy vonulatait. Akácerdő lombtakarója borul a hajlatokra. A mélyárok ráncait innen csak sejteni lehet. Takarja, rejti magát a föld, a rögnek is van terhe. Szorongás fojtogat. Itt fenn érzem a föld súlyát, rám nehezedik ... Értelmetlen szavakat gurguláz a nyelvem. — Forduljunk másfelé — kiabálom. Nem érti, de mintha nem is ülne ott, s szellemkéz fogná a botkormányt. Elváltozik az alakja is. Elfordulok tőle, félek, eltűnik mellőlem, és levegő szürkül a helyére. A gép harmadszor fordul neki a hegynek. Jobb kezével a repülő ismerős utcák vonalát mutogatja, senki sem integet felénk. Felkapaszkodunk a hegygerinc fölé, tekinget, néz, hajlong, mintha keresne valakit a fakoronák hasadékai között. Alacsonyra ereszkedik, a légcsavar széle szétborzolja a fák tetejét. Félelmetes merészség. — Forduljunk másfelé — szűröm félve a szavakat. Félek. A repülő homloka furcsán kivörösödik. Nyakán kidagad az ér, és felkúszik a halántékára. Arcvonásai mozdulatlanná merevednek, riasztó a közelsége. Ujjai görcsösen markolják a botkormányt, erőlködik, mintha a földet akarná más oldalára fordítani. Rémült képzeletem óriássá dagasztja a földet, már nem is alattunk van, hanem szemberohan velünk a hegy. A magasságmérőre meredek: kettőszáz, kettőszáznegyven, háromszáz... Ismét kék levegőszakadék tátong alattunk, szürke szemfedél borul a földre. 162 /