Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

kerül egy idegen, aki mellett meg kell állnunk. Még a nevét sem tudom, de már izgat. Ingerel a közelsége. Beleszövődik a gondolataimba, és velem él. Kíváncsian érdeklődöm kiléte felől. — Repülő — hangzik a válasz. Kimentem a Baknyák-tanyára. Itt a repülőtér. Egy hosszú réten van a kifutó. Gyermekkoromban sarjúkaszálás után tehenet őriztünk itt. A rét végében volt egy százesztendős nyárfa. Ágkarjaira pajzán fészkeket raktunk, és röhicskéltünk a felnőttektől tanult disznóságokon. Figyelem a pilóta munkáját. Lát, vagy nem akar látni, nem tudom. Egyszerűen nem vesz rólam tudomást. Ha köszönök, körülnéz, mintha azt kutatná, kinek is szóltam, aztán továbbmegy. Ülök és várok. A gép most éppen a hegy felett kanyarog, eltűnik, majd előbukkan a dombok hajlatából. Visszakanyarodik a város fölé, magasabbra kapaszkodik, hogy ismét rábukhasson a szőlőtőkék rengetegére. Alacsonyan repül, kerekei kis híján súrolják a karók lapos fejét. Ágas-bogas cseresznyefa hegyéből suhancok integetnek. Vakmerően kiülnek az ágak végére, és a repülőgép szárnyai felé kapdosnak, amikor közelükbe ér. Meredek dombéi következik, a pilóta elfelé húzza a gépet. Hajlong, balra dől, majd kiegyenesedik, s akár egy hosszú lábú, kezét kitáró óriás rohan a szőlőtőkék felett. A következő fordulónál a suhancokat veszi célba. A fáról nézve úgy rémlik, hogy egyenesen értük jön: alájuk száll, rápotyognak a szárnyára, és száguld velük. Fülsiketítő berregéssel húz el fejük fölött a gép. Sikongnak, visítanak, ugrálnának már a földre, de késő. Apró tűhegynyi szemekben hull a permetlé arcukba, hajukra, levélre, mindenre. Napjában nyolcvanszor ismétlődik ez a színpompa: a szőlőtőkék zöldje felett széles sávban mérges csík barázdálja a levegőt. Akár az égből alácsüngő hatalmas festmény. Felforrósodik, remegni kezd a levegő, s a hegyoldal zöld 25