Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

den is, fokozatosan erre kényszerített. Felöltözhettem én, de ha nem felelt meg az ízlésének, az utolsó percben ruhát, zoknit, inget, nyakkendőt kellett cserélnem. — Nincs érzéked a színekhez — mondta, és más ruhadarabokat szedett elő. Duzzogva a szoba közepére dobáltam a holmikat. Öszszeszedette velem. — A férfi ne gorombáskodjon — mondta, és félig ölelve a szekrény mögé tolt. — Ez a te öltöződ. Fölébe kell kerülnöm, meg kell előznöm valamiben, biztattam és csitítgattam magam egyszerre. Egyhónapi kávéházjárás után azt mondta, nézzünk be máshová, mert unja már ezeket az arcokat. Hetenként, majd kétnaponként váltogattuk a közeli utcák kávéházait. Ezt is, mint minden mást, gyengéden sugallt rend szerint. Kétszer az Aranykacsában, egyszer-egyszer a Grandban és a Cserfában ültünk. Látásból ismertük az öt és hét között kávézó vendégek nagy részét. Fejbólintással köszöntöttem őket, azok udvariasan meghajolva üdvözölték Nellit, és fejbiccentve engem. Figyeltek, néztek bennünket, számon tartottak. Szeptember elején váratlanul megbetegedtem. Gyerekkorom óta sokat kínzott a torkom. Évenként többször is ágyba döntött a mandulagyulladás. Ilyenkor mozdulatlanná merevedtem. Izületeim megduzzadtak, végtagjaimat reumatikus fájás hasogatta. Nelli elkomorult, megijedt. Féltve ápolt. Tiltakozásom ellenére is izzadt testemhez simult, törölgette rólam a verítéket. Kedvemet kereste, játszott velem. Naponta bejárt a munkahelyemre, s este hazahozta a kimutatásokat. Keveset értett a számok rengetegéből, mégis törte magát. Ijedtség és várakozás tükröződött mozdulataiban. Tekintete riadt és féltő volt. Ha felszökött a lázam, tízpercenként cserélte rajtam a vizes ruhát. — Nem halsz meg? — kérdezte rémült szemmel. — Voltam már így máskor is. — Meggyógyítalak. — Hozzám feküdt, s bőrének hűsévei tompította forróságom. Hideg volt. Mintha jégveremből 10 145