Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Bátortalanul kínálgatom a cigarettát egy forgalmas utca sarkán. Forgács állított ide. Karai és a zenész száz méterrel odébb teszi ugyanezt. A köszönésen kívül csak ezt a két szót tudom csehül: vegyenek cigarettát. Ezt is törve, nevetségesen ejtem. — Vegyenek cigarettát — lépek közel a járókelőkhöz. Kora reggel van. Munkába sietnek az emberek. Nem érnek rá társalogni. — Vegyenek cigarettát — ismétlem reménykedve. Ügy érzem, különös jótettet végzek ezzel a kínálgatással. Egy ötven év körüli férfi megáll mellettem, és az árat kérdezi. Meghökken, aztán mosolyogva továbbmegy. — Vegyenek cigarettát — hajtogatom gépiesen. Mutatom, kóstolják meg. Beleszippantanak. Torz arcot vágva visszaadják. Erős. Délig tizenöt cigarettán sikerül túladnom. Ebből megebédelhetek. Forgáccsal tanácskozunk. Délután féláron kínálgatjuk. Így is csak a vacsora ára kerül ki. Az éjszakát pályaudvari padokon töltjük. Reggel már a külvárosi utcákban házalunk. — Vegyenek cigarettát — mondjuk egyszerre hárman is. Sehol sem engednek be. Gyanakodva végigmérnek, elutasítanak, legfeljebb tanácsolnak valamit. Ismét a pályaudvar nyújt szállást. Harmadnap Choceňba utazunk. Azt mondták, ott nagy a keletje a dohánynak. Házalunk, kopogtatunk. Fukar szerencse kísér, ötszáz cigarettáért viselt bakancsot, katonanadrágot és egy hátizsákot kapok. Persze ez most egy egész vagyon. Birtokában azt is elfelejtem, hogy másodnapja nem ettem. Röpke öröm, csupán egy villanás. Az állomáson rendőrök igazoltatnak bennünket. Bekísérnek. Egy napig ott tartanak, és próbálják kideríteni csavargásunk okát. Nyögve, izzadó homlokkal magyarázunk: — Rokonokat várunk amerikai fogságból. Az őrmester gúnyosan mosolyog, aranycsillagos rángj el zésű felettese figyelmesen hallgat. Ismétlődnek a kérdések, a feleletek, ismétlődik a mosoly és a figyelés. Itt minden a szavak ismétlésén múlik. Fél 128