Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

a zsákok oldalát, aztán belefáradnak. Reménytelen igyekezet. Lábam alatt száraz borsószemek ropognak. Egy ápolt arcú, idősebb asszony átkozódik a szomszéd fülkében. Már másodszor túrtak a csomagjába. — A gazemberek mehetnek! Azokat vegyék elő!... Dohánytól bűzlik a vonat, leitatják az istent is, haramiák ... önkéntelenül a hátizsákomra tapintok. A zenész egy mozdulattal közelebb húzódik Forgácshoz. Fél. — Főzzön nekik vacsorát, mama — szellemeskedik valaki a zsúfolt folyosón. Fojtott röhögés nyomja el az asszony szitkozódását. Éjfélre Cadcába érünk. Ügy mondták, ez a legveszélyesebb megálló. Határállomás. De mit kezdhet néhány finánc ilyen töméntelen rakománnyal?! Szaladgálnak a vonat mellett, kiabálnak. Két embert nagy papírcsomagokkal lecibálnak a szomszéd vagonból. Többre nincs idő. Megrándul a szerelvény. Csattognak alattunk a kerekek. Felerősödik a suttogó zsivaj. Aranyásók éhsége hevíti a reményeket. Városnevek köröznek: Prága, Cheb, Jáchymov ... Forgács még eddig senkihez sem szólt. Figyel, hallgatózik. A vagonban félhomály. Az arcvonásokat csak sejteni lehet. Karai a csomagokra dőlve horkol. A zenész lopva Forgácsot figyeli. — Utolsó kenyér — súgja felém fordulva. A bandavezér is hallja, de nem szól. — A Szudéta-vidéken üresek a házak, viszik a németeket — magyarázza egy cigányképű, alacsony ember —, oda kell menni... Vagonba lehet rakodni... — Honnan tudja? — kérdi tört szlováksággal Forgács. — Harmadszor megyek, úgy hagytak mindent, a reggelit sem tudták bekapni... Mosatlanul maradt az edény. — Visszajöhetnek — bizonytalankodik a bandavezér. — Na hiszen! Ami marad, megehetik ... Kinéztem egy parasztportát. — Tán odaköltözik? — kérdem. Csodálkozva néz rám, majd elmosolyodik. — Szétbontom. — Barbárság — szól közbe a zenész. 126