Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Negyedszer vágunk neki az útnak. Lemondunk a halászatról. Csak sátrat és ennivalót viszünk magunkkal. Sokáig időzünk az útszéli kereszt tövében, alkalmi járműre várunk. Háromfelé ágazik itt az út; északkeletről engedelmes dombok oldalát csíkozza, az útkereszteződéstől dél felé kanyarodva befut a kisváros házai közé, a harmadik ág mérgesen északnak vesz irányt. Egy ideig a sánc partján ücsörgtink. Intettünk három sofőrnek is, de még a fejüket is elfordították. Seres, megunva a hiábavaló várakozást, felkapaszkodik az utak határolta homokdombra. Néhány percnyi csend után leszól hozzánk: — Bemérem az utat. A domb tetején egy légelhárító ágyú éktelenkedik. Még a háborúból maradt itt. Kezelői annak idején tüzelőállást ástak. Azóta is mélyül a gödör, nő körötte a föld. Az ágyút lassan benövi a homok. Jóformán már csak a harmada látszik, akár egy mocsárból tápászkodó ősmadár. Valaki lefűrészelte a csövét, lekalapáltak róla mindent, ami mozdítható volt. Seres az irányzóülőkében fészkelődik. Az ágyú figyelmét szeretné a város felé fordítani, de nehezen boldogul. Bencsik segít neki. Játszanak. Seres háta mögé állok, és a célzón keresztül az utat figyelem. A város felől deszkával megrakott teherautó közeledik. Leszaladunk a dombról, és megállítjuk. A billegő deszkák túlsó végén egy ember hasal. Csak a feje búbját és meztelen hátát látom. Haja feltűnően ősz. Kedvem volna mellé telepedni, de ahogy a jármű elindul, a rakomány hintázni kezd, s megszeppenve felhúzódunk a vezetőfülke tetejére. Diófakoronák suhognak visszafelé. Alattuk fehér tövű kilométerkövek futnak közel egymáshoz. Az országút csíkja ezüst futószalagként vág a szemembe. Szédülök. Ha nem akarok a kerekek alá zuhanni, a cipőm orrát kell bámulnom. A deszkaszálak felülete olyan, mint egy frissen vonalazott kottalap. Ring alattunk a rakomány, de az ismeretlen útitárs nem törődik vele. Legalábbis nem mutatja. Barnára sült. U