Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Egyedül? — kérdeném, de szavamba vág a harang kondulása. A plébánia kapujában feltűnik a pap. Lassú léptekkel halad a templom bejárata felé. Arca mozdulatlanul szigorú. Tekintetében megbotránkozás és rendreutasítás ül. A prímás alázkodva meghajol, motyog valamit, és oldalt lépkedve elindul a domb felé. Riadtan szedi a lábát, kotródik a térről. Sajnálom, és irtózom tőle. Már mosolyogni sem tud. Pedig negyven évig csak így látta mindenki, mosolyogva muzsikált. Kedvem volna utánalódulni, de képtelen vagyok elmozdulni a kúttól. Riaszt alázkodó távolodása. Nem ilyennek ismertem. Próbálom felidézni a nótáit. Egy sem jut eszembe. Csak azok a sebhelyes dallamrongyok ... Sajnálom a prímást, fáj ez a hajnali találkozás. A nyitva hagyott templomajtón az orgona hangja árad. Egyházi ének mélabús összhangja. Ha lehetne zenét ajándékozni, a prímásnak adnám. Legalább ezt. Az orgonát, a templomot mindenestül, a világ legszebb orgonáját. Oratóriumot érdemelne, csilingelő gyerekhangokat, ezer hangú, hatalmas kórust... Muzsikát, zenét, összefonni a szertefutó hangokat, ha csak egy pillanatra is. Utoljara, hadd mosolyogna utoljára. Nevetséges elérzékenyülés, tudom. Mégis ünnepi ez a pillanat. Egy ember kapaszkodik a dombra. Nehezen lép, föld felé hajlik a válla. Az életből megy kifelé. Ilyenkor minden pillanat búcsúzás. Az emberek szeméből már kifakult a prímás, már csak a tárgyaktól búcsúzik, a kövektől, házak falától, ablaksarkaktól. Már a domb tetején jár. Innen nézve ég és föld között kicsiny a távolság; nyomorodott alakja összeköti a magasságot és mélységet. A prímás mosolya örök ajánlkozás volt, kezdés, akarás és valami beteljesületlen várakozás. Sajnálom, hogy elengedtem magamtól. Torz arca rémített ugyan, de jelenléte megőrzött volna az emlékezés kínjától. A templomtól hazáig még fél óra az út. Egyedül vagyok. Hallom lépteim koppanását. A házak falai, a kerítések még alaktalanok. Minden 8 113