Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

ringattam magam. A második éjszaka a reménytől is megfosztott. Hazafelé indultunk. Egymás mellett gyalogoltunk a szőlőtáblák közti országúton. Jóval múlt éjfél, mire a város közelébe értünk. Hegyoldali utcák kanyaraiban szórványos fények pásztorkodtak. Az éjszakák testvérek. Ez is olyan, mint a húsz- vagy a kétezer év előtti: simogató és bátorító, hívogató és riasztó. Ugyanaz a sötét, csak mindenki másképp érzi. •—• A nagy pillanatokat kell felismerni — kezdte hosszú hallgatás után a pilóta. — Minden ember életében vannak elhatároló fordulatok. ö a vár csonka falának támaszkodott, én a fűben ülve akácfa leveleit tépegettem. — Az éjszakák testvérek — mondtam minden összefüggés nélkül. Értetlen arccal felém fordult. Fáradt voltam. A lepedőnyi tisztást néztem, amire kíváncsi arccal bámult a hold. Olyan, mint húsz nyárral ezelőtt: a vár csonka falai, a csupasz derekú lucfenyők csoportja. Talán csak az akácerdő széle sötétebb, megnyúltak a fák. Megsüppedt a szekérút is, a keréknyomok helyét mélyebbre mosta a víz. — Miért nem tudjuk mi felismerni életünk döntő pillanatait? — hajolt hozzám közelebb. — Nem értem. Hosszan fürkészte az arcomat. Vonásai meglágyultak, mintha kíváncsi gyerekcsapatnak mesélne. — Ujjaimmal tapinthattam életem legnagyobb örömét, mégis ... Lemaradtam. — Felesleges önmarcangolás ... — Gallai Nelli királylány volt, s éppen akkor vesztettem el, amikor mindenestül az enyém volt — folytatta anélkül, hogy figyelemre méltatta volna megjegyzésemet. — Egy hétig hiába vártam. Nem jött, vagy nem jöhetett, nem tudtam, mi van vele. Gyötrődve, kételkedve várakoztam, strázsáltam kértük kapuját, mint egy eszelős ... Aztán mégis megvillant a hálóinge. A mélyárok sötétjébe akartam vezetni. Tiltakozott. 103