Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

a negyedliternyi büdös törkölyt. Szám, nyelvem, torkom nem érzékelte a szesz erejét. A kimerültség elsimult végtagjaimban. Fülembe vájt a szél, gonoszul szórta nyakamba a havat. Éreztem, az ital eltompít. Nem érdekelt se finánc, se határ, az iskola is valami távoli hófúvásként hullámzott előttem. Apró kis hóbuckákká zsugorodott a világ. Nem volt más, csak a fehérség, a nagy sima fehérség... meg a földből nőtt vattacsomók. — Nekünk hagyták itt ezt a szénát — szóltam a lányhoz fordulva. Térdét és ölét már betakarta a hó. Vártam erre az alkalomra. A sikertelen szeptemberi szökés óta vágy lappangott bennem. Reméltem, ez az út kárpótol. — így kezdődik mindig — mondta fájdalommal a lány. — Előbb kiver a láz, aztán görcsös szaggatásokkal fáj a fejem. Közelebb húzódtam hozzá, megöleltem. így ültünk sokáig. Ruháján átsütött a láz forrósága. — Megint harangoznak — meredt a sötétbe. — Még nincs reggel — mondtam vigasztalón. Összegyúrtam egy maroknyi havat, és megnedvesítettem vele a száját. Forró ajka között szürcsölve szívta, s nyelte a hó levét. — Sokára virrad még? — kérdezte türelmetlenül. — Reggelre eláll a szél, könnyebb lesz az út — szóltam kedveskedve, és kabátom gallérjába vontam az arcát. Nem tiltakozott. Durva szálú szvettere alá nyúltam, duzzadt melle karom derékszögében reszketett. Földre hasadt ágként az ölembe dőlt. — Imádkoznunk kellene — sóhajtotta. — Nem temetés ez. — Ha imádkozunk, a harang szava hamarább ránk talál — ismételte makacsul. Szerettem volna mondani valamit. A szép és kedves szavakat valami letarolta tudatomban. Itt ült mellettem Erzsi, öleltem, érezhettem, tapinthattam a bőrét. Nem is ellenkezett. ölembe roskadt ez a büszke lány, fáradságomba se 101