Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

Ímmel-ámmal dolgoztunk, és ő is csak járkált lógó fejjel, mintha pofon verték volna. Először Styevót szólították be az irodába. Miféle bűnt olvashattak a fejére, hogy olyan riadt volt, amikor tíz perc múlva visszajött? — Mi történt, pán Styevó? — siettem hozzá, de ő egy mozdulattal elzavart, és halkan sopánkodott: — Micsoda szégyen! Uramisten, micsoda szégyen! Bizonyára parancsot kapott, hogy hallgasson. A nyomaték kedvéért kijött utána a fiatalabb csendőr, és ránk kiáltott: — Tilos minden locsogás! Aki pofázik, velem gyűlik meg a baja. Az ajtónál maradt, hogy szemmel tartson minket. Sorban behívták a segédeket, és mennél hosszabban maradtak bent, annál izgatottabb lettem. Bizonyosra vettem, hogy a vallatást én sem kerülöm el. Tudtommal nem követtem el semmi törvénybe ütköző cselekedetet, nincs mitől tartanom, de hiába nyugtattam így magam, izgalmam és félelmem egyre csak nőtt. Rendőrrel és csendőrrel még nem volt dolgom, kibírhatatlan volt a várakozás. Már csak Málek és én nem jártunk az irodában. Mikor a nevemet hallottam, vastuskóvá meredt lábbal botladoztam az irodába. — A legderekabb inasom. Lehetetlen, hogy köztük lett volna — mondta pán Bohumil, amikor beléptem, és betettem magam mögött az ajtót. Nem értettem, mire céloz szavaival, de kimondhatatlanul hálás voltam, hogy így a védelmébe vett. — Majd elválik, milyen derék — jegyezte meg a civil ruhás. Az íróasztalnál ült, pán Bohumil helyén, ő adta fel a kérdéseket, és a tömpe orrú, kopaszodó fejű csendőr jegyezgetett. Tűzött a nap, pokoli meleg volt a kis helyiségben. A csendőr lazított a derékszíján, s jegyezgetés közben a verejtékét törülgette. Csurgott a verejték rólam is, ingem csuromvizesen tapadt a bőrömhöz, s szívem a torkomban vert. 76