Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

szinte rágatlanul nyelték a nyárson félig sült húsokat, és csemcsegve hörpöltek az éles és maró mártásokból. A harmadik tálnál Autrik herceg megemelte poharát. — A felséges királyasszony egészségére! Mind felemelte serlegét, és Rozamundára köszöntötte az italt. Alboin is fenékig itta kelyhét, s az asszonyát kereste vágyakozó pillantással. Rozamunda felállt, és intett hölgyeinek. Ügy illett, hogy most elvonuljon velük. A további lakmározás és kancsózás már csak férfimulatság. Benn az ebédlőteremben fullasztó volt a meleg; jólesett a hűvös bort kortyolni, és hallgatni a szkáld énekét. A főnemesek sorban Alboin elé léptek. — Dicsőség neked, hatalmas király! — Dicsőség a nagy hódítónak! — Te vagy a mi nagy fejedelmünk, a világ ura vagy, Alboin király! — A legnagyobb longobárd vagy, aki e földön élt! — Országhódító vagy, dicsőbb és hatalmasabb minden elődödnél, nagy király! Alboin felállt, és kétfelől megcsókolta orcáikon az elébe járuló urakat. Felemelte ő is poharát, s minden üdvözlésre hosszan és szomjasan ivott. Régen volt, hogy így örült a szép életnek, az erejének, hatalmának és emberei elébe tárulkozó hűségének. A nemesek visszaültek helyükre, csak Klef herceg maradt állva. Odaintett egy legényt, és vörös borral színültig töltette kupáját. — Alboin király, az egészségedre iszom! Örökké éljen a Gauzusok dicső nemzetsége! Alboint elfutotta a harag lángja. Megérezte a köszöntés mögött a mérges fullánkot. Virágos kedve hirtelen odalett. Veszett eb ez a félszemű Klef, hogy dicsősége csúcsán ilyen alattomosan belémar! Az asztalnál elhűlt vérrel nézték a királyt. — Hát erre iszol, Klef? Jó hívem vagy, ugye? — mondta elfojtott haraggal, és bevárta, míg Kief a szájához viszi serlegét. Ekkor odacsapta kupáját a fejéhez. ,464