Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

a kéklő égen dudorodó fehér felhők árnyékát és a lapály friss virulását. — Szép ez a mi országunk! — mondta lelkesen. — Szépek a hegyei, a városai, de ez a síkság a leggyönyörűbb! — Tán azért találod gyönyörűnek, mert a régi otthonodra emlékeztet, a Tisza mentére. Helmekisz más szemmel nézte ezt az embertől elhagyatott tájat, melynek zöldje csak csúszómászót, undok hüllőket rejtett. Hová lettek a gazdag gulyák és ménesek, hová a pásztorkürt szava, a csikósok kurjongatása, bégetés, ostorpattogás, a szabad pásztorélet ezer ismerős színe és hangja? — Kihalt pusztaság ez, királyné. A fekete halál járt előttünk. De jövőre élet lesz itt is. Élet és gazdagság. Mert jó ez a föld, áldott, akár a Duna síkja. Alkonyat előtt már a Ticino völgyében jártak. Pavia tornyai bukkantak fel a távolban. — Siessünk, Helmekisz! — izzott Rozamunda a türelmetlenségtől, és lovára csapva előrerúgtatott. Helmekisz a nyomában maradt. Vágtattak ketten, s a kíséret messze elmaradozott mögöttük. — Milyen szép vagy, felséges asszony! Gyönyörűségesen szép vagy! Szeretlek! — kiáltotta a szélben Helmekisz. Vad mámor dobolt benne, és ujjongva kiáltozott. De Rozamunda nem hallotta. A szél zsongó zenével zúgott a füle körül. Alboin hívó hangját hallotta benne. Nincs fájdalom és nincs magány többé! A teste feszülő izmokkal és kívánkozó vérrel rohant a tavaszi éjszaka, Alboin ölelő karjai felé. Egy kanyarnál hirtelen megtorpant. Por gomolygott előttük az úton. Inkább az idegeivel érezte, mint látta, hogy Alboin közeledik egy kis csapat élén. Egy pillanatra kihagyott a szíve verése, és majd leszédült lováról izzó lobogásában. De most várt, lefékezte ficánkoló lovát, és várt. Ezt a pár pillanatot meg kell kapnia Albointól! A férfi jött, már látta széltől zilált szakálla fölött kacagó száját, a szeme fémes sugárzását. Milyen könnyű és szálló, ilyen volt mindig, elbűvölő és hódító roppant erejében. De ahogy Alboin ,452