Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld
Égö föld
biztosra veszi apaságát. Nem tudja, amiről az egész udvar suttog, hogy a királynő meddő! Észveszejtően gyönyörűséges, fejedelmi asszony, de a legutolsó rabnőnél is szerencsétlenebb, mert meddő a méhe! Hiába lobban fel szerelmesen Alboin vére, hiába öleli magához fogantató hévvel, az évek óta áhított termékenység elmarad. Rozamunda már nem szülhet neki örököst! — Ha nyomban indulsz, reggelre Veronában lehetsz — mondta Alboin. — Azonnal nyergeltetek. Helmekisz két testőr kísérte. Másnap reggel az Athesiskőhídján kopogtak a lovak patái. Pihenő nélkül, egyhuzamban tették meg a hosszú utat. Rozamunda nehezen palástolt izgalommal fogadta Helmekiszt. — Felséges asszony, a király üzenetét hozom. Arra kér, oszd meg vele magányát. Rozamunda vére mind a szívére szállt, és pillantása elhomályosult. Vad és mámoros öröm borzongott végig rajta. Hát mégis megtört a makacs férfi? Megérezte végre, hogy nélküle egyedülálló árva, csak félember a nagy mindenségben? A sors eltéphetetlen szálakkal összefűzte őket, a büszke ember nem élhet nélküle, vágyódik utána! Megalázó volt a magányos tél, a rettentő egyedüllét itt a palotában. Semmiféle munka, semmiféle játék nem enyhítette egyedüllétét. Az élet megkeseredett, nem volt fénye és öröme. Hihette-e még, hogy Alboin szerelmes vágyódással gondol rá? Fonnyadt, hervadozott az üres palotában. De már vége a megalázottságnak, Alboin üzent: Paviánál szerelmes szívvel, ölelő karokkal várja. Magában már mosolygott, győztesen, ereje tudatában. Az arca tündöklő lángszín lett, mintha napsütés érte volna. Most gőgösen és büszkén visszavághatna: ha Alboin vágyódik utána, ám jöjjön Veronába, ő nem mozdul ki a palota kényelméből a téli sárba, a hideg és vigasztalan éjszakákba. Micsoda elégtétel, micsoda diadal lenne, ha ezt üzenné urának Helmekisszel! ,448