Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Rozamunda képzelete édes káprázatokba merült. Sohasem érezte ilyen mélynek és odaadónak Alboin szerelmét! A csókja most anyává fogja tenni! Ö, ezt biztosan érzi. Mire Alboin meghódítja Itáliát, világra jön a gyermekük. Tudja régen, érzi minden idegszálával, hogy utódot, fiú örököst akar Alboin. És ő megajándékozza vele, hogy gazdagon áradó szerelmét öröklétig megszolgálja. Néma és meghatott boldogsága megszépítette. Ragyogott az asszonyok közt, kivirult és pompázott, mint égőn kibomló pünkösdi rózsa. Az őrsök jelentést küldtek, hogy a hágók közt nem fenyeget veszély, a lovashad megindulhat a csúcsok felé, és a szekérkaraván kúszhat utána. Napok teltek így, a vonulás irama csökkent, és Alboin kedvére vadászhatott Hildibrand herceggel és főembereivel. Feszülő idegzetét pihentette a kalandos vadászat, a hajsza friss izgalma. Iszonyú pokolbeli fenevadak kerültek nyilai elé, majd kétakkorák, mint a pannon erdők bölényei. Egy nap Ogilulf, a kémek vezetője felvitte egy havas hegy csúcsára. Mélyen alattuk, oszló párák fátyolán át rónaság látszott ezüstfonálként csillogó vizeivel. Ogilulf keze fejével izzadt orcáját törülgette, majd a köd burkából kihasadó lapályra mutatott: — Nézzed, felséges uram, ez itt már az ígéret földje. Citromliget az odalent, a zöldje télen is virít. Alboin tekintete az utat kereste, amely a lapály felé lejtett, és nagy lélegzettel mondta: — Az én országom, Itália! Hol bujkál Longinusz a légióval, hogy itt a hegyek közt nem lát ellenfelet? Az új helytartó furcsa hadvezér lehet, hogy nem él a hegyvilág roppant előnyeivel. Különös, meg sem kísérli, hogy itt a hágókon, égnek meredő sziklák közt állítsa meg rohamát. Ha kétfelől körülfogná a szűk hegytorkokat, ahol lovasaival mozdulni nem bír, egyenlőtlen harc indulna. Sziklákat görgethetne a fejükre, orvul lenyilazhatná serege javát. Micsoda kontár, hogy nem tudja, az ő ereje a síkság és nem ez a kietlen hegyvilág. Ki a hegyekből! Egy napot sem vesztegelhet tovább. Utó,436