Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

szemében ravasz fény villant. Kockázatos volt a feladat, de Ogilulf szerette az izgalmas kalandot, értette is mesterségét, az alakoskodást és színlelést éppúgy, mint ahogy értette a módját, hogy pillanatok alatt más emberré váljon, longobárdból góttá vagy göröggé, ahogy a helyzet parancsolta. Nemcsak a külseje változott meg, egész lényében átalakult, amihez hozzásegítette, hogy csaknem egy tucat nyelven olyan tökéletesen beszélt, mint anyanyelvén. — Ha jó hírekkel jössz, gazdagon megajándékozlak — mondta Alboin. — Esküszöm, addig nem látod színemet, amíg nem jelenthetem a hírt, amit szíved áhít. Alboin a felhős eget nézte, amely ólmos és nyomott volt. — Sietned kell, Ogilulf, nehogy a hegyek közt érjen a hóvihar. — Én is úgy látom, nagyúr, hogy vihart kapunk. Ogilulf tizenkét válogatott embert vitt magával a nagy útra: mind jól értett latinul is. Alig hagyta el Mogentianaet, lehullott az első hó. Egy hét múlva visszajött az első futár, és jelentette, hogy Venetiába csodálatos időben értek. A levegő olyan enyhe és simogatóan meleg, mintha ég és föld új tavaszra készülődne. Friss rügy duzzad a fákon. A hegyeket ellepte a hó, de lenn a lapályon, Julia áldott síkságán, új zöldet hajt a föld. — A dögvészről beszélj! — kiáltott Alboin türelmét vesztve az emberre. — Kegyes nagyúr, a falvakban élet van megint. A városokba visszatér a nép. Dolga után lát minden ember, aki mozdulni bír. — Merre jár most Ogilulf? — Parancsod szerint Liguriába tart. — Te meddig jutottál? — Bergamumig, felséges úr. Alboin elbocsátotta a futót. A hír örömre hangolta. Ha igaz a jelentés, vége szakad a terhes várakozásnak, s végre valóra válik nagy álma. ,426