Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

volt a szeme. Gondozatlan, elnyűtt az egész ember. A bőre a sok méhsertől duzzadt és beteges színű. — Minek örüljek? — A dögvész utat vág neked. Felére apasztja Longinusz légióit. Mire megindulunk, olyan gyönge lesz, hogy kegyelemért rimánkodik. — Nem kérek ilyen szövetségest — legyintett Alboin kelletlenül. — Inkább két kardot ragadjon minden harcosom kétannyi emberre. Rozamunda megérezte, a férfi se testében, se lelkében nem tűri a tétlenséget; akadály kell, hogy lebírja, új terv, amely gondolatait betölti, és erejét próbára teszi. Talán ha egy időre kimozdulnának innen, más környezetben, új arcok közt felvidámodna. Autrik carnuntumi háza csábító, s a herceg kedves és kellemes vendéglátó. — Menjünk Carnuntumba — ajánlotta. A férfi a fejét rázta. Rosszabb az, ha emberek közé jut, akik osztják békétlenségét. — Hagyjuk el Brigetiót. Mogentianaeban olyan boldogok voltunk! — szólt az asszony felindult hangon. Sötét szeme csillogott, mint a napfényben szállongó bogár fényes szárnya; a szája ingerlően rózsás, és kérő szava lágy; csiklandó életkedv áradt belőle, ami hirtelen szívig bizsergette az embert. — Rosszak még az utak, nagyon elgyötörne téged az utazás. A szabadkozás már beleegyezően hangzott. — Nem akarok én szekérkasban ülni, lovon megyek veled. Alboin arca megtelt vérrel. Hogy ragyog feléje Rozamunda üdesége! Először látta így a gyerekágy és hosszú betegsége óta, újra kivirult fiatalságában. Még aznap útra keltek. Rügynek, párázó földnek, a kezdődő tavasznak nyers és vad szagát csapta arcukba a márciusi szél. Vérüknek mintha most egy lüktetése, testüknek egy forrósága lett volna. Frissen és éltetően kihajtott bennük az elmúlt és eltemetett szerelem, mint hamu alól hirtelen felcsapó tűz. ,421