Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

mann fiúk csak úgy sebtében nyomták markomba a túrós buktákat, örömünnep van, tömd meg a bendődet, Jankó, ünnepelj velünk. Friedmann-né már méltósággal osztogatott, és nem volt fukar kezű. Bizonyára törvényük volt rá, hogy aki a sátor közelében jár, azt jól kell lakatni. Este a vacsoránál gyertyákat gyújtottak, vendégek jöttek, bor és likőr volt az asztalukon, ittak, és felköszöntötték egymást, de azokból a bódékból senki sem tántorgott ki részegen, még Hugó fiatalúr is tartotta magát, pedig ő szívesen nézett a pohár fenekére. Akkoriban tudtam meg, hogy négyen voltak fivérek. Dávid, a legidősebb, tizennyolcban az albán fronton maláriát kapott, és egy boszniai kórházban meghalt. Amikor így összeültek és ünnepeltek, az öregasszony mindig elővette zsebkendőjét a nagy bőségben, és örömében sírva fakadt. Talán imát is mondtak Dávid lelki üdvéért, hiszen nem voltak pogányok, csak zsidók. Vajon apám beérné-e egy-két pohár vörös borral, fehér rizlinggel? Az asszonyoknak való likőrhöz, édes diópálinkához hozzá se nyúlna, és színjózan maradna, ha zsidónak születik. Ostoba gondolati Pofon kellene verni magam, hogy ilyesmi megfordul a fejemben. De az a sátorverés, az a nagy bőség ételben és italban nem hagyott nyugodni. Miért melegednek ők a napos oldalon, miért jut nekik annyi a jóból, hogy nekünk semmi sem marad, csak a szegénység, az elviselhetetlenül csúnya szegénység? A kezem ökölbe szorult, valami gazság történik velünk, és ők az okai, ezek a Friedmannék, Herzék, végig a Fő utcán minden boltos, és az ügyvédjeik, akik a perekben az ő vagyonukat védik. Adtok, adtok, annyit összeharácsoltok, hogy muszáj adni is, de nekem csak morzsa hull le bőséges asztalotokról. Irigyeltem a velem kenyerét megosztó Heinit is, közéjük tartozott a mafla jóságával, a rettentő puhaságával. Miért olyan sima és tiszta az ő élete, nincs egyetlen foltja, nincs egyetlen nehéz órája? Egyszer láttam, amint Herz bácsi Heini tízfelé ágaskodó 38