Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

ladozott a frissen serkedő szélben. Messze a dombok alatt ménes legelt, és az egész táj a nyár énekes csöndjét és békés örömét lehelte. Vágtatni kezdtek, de Rozamunda nem bírta soká, lassan le-lemaradozott. Alboin csodálkozva visszafordult. Meglátta az asszony sápadtságát, elnehezült lélegzetét. — Mi van ma veled, Rozamunda? Egy mozdulattal átemelte lovára, kemény és erős ajkát a nyakára tapasztotta. — Eressz! — sikoltotta Rozamunda, de még jobban odaborult a férfi mellére. Nem tudta már, merre fut velük a mén, csak a férfi forróságát érezte, ahogy megbújt karjában, és lehunyt szeme pillái mögül kicsordult boldog könynye. Alboin felcsókolta könnyeit. Vitte tovább, és a dombtetőn lecsúsztatta a magas fűbe. Jó volt itt a magasban, szálló fellegek alatt; érezte minden izmával, hogy szerelmes és boldog. Valami mondhatatlan könnyűség terült rá, megbékítő zsongás, megnyugvás, amely azelőtt sohasem töltötte be ily gazdag áradással. Nem tudott volna szerelmes érzéseiről meghitten vallani, de ahogy a kék derűvel csillogó égre nézett és széttárta karjait, izma rostjaiból, ölelő mozdulatából, egész lényéből szállt a vallomás, és reszkettető, pírba gyújtó örömmel elborította Rozamundát. Amikor visszajöttek, az asszony halovány volt s majd leszédült lováról. Alboin nevetve kapta karjába, és vitte futva a palotába. Maxentiuszt hívatta sietve. — Eredj! — küldte ki Rozamunda szelíden az ágyasházból. — Csak meg ne ártson a reggeli séta! — nézett vissza Alboin az ajtóból, s ajkán, szemén, egész arcán elterült a kevély férfiöröm. — Fiú legyen! — kiáltotta harsányan a küszöbről. ,382