Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Alboinban felrémlett, hogy másfelé csapódott, amikor dulakodtak. Rozamunda felvette azóta, hogy most ott hever a lábánál? Menekülni akart a halálba? De nem tudta megölni magát! Talány, hogy gyalázatában nem talált erőt! Vagy nem is akarta már? Valami visszatartotta, hogy végezzen magával... Rémület, jeges rémület és kéjes öröm zuhant rá egyszerre. Nyugtalan láng táncolt az ágyasház bíborfalán. Ablakán forrón dőlt be a tűz veressége. — Az apám merre van? Rozamunda hangja mély volt és sötét. Ideges rekedtség remegtette. — Megölted? ... Jaj, ne is felelj! Görög nyelven szólt hozzá a leány, Alboin megértette. Gyötrötten nézte, ahogy lassú, nehéz mozdulattal a kezére ejti fejét, és hangtalanul sír. Fájt ez az esettség és sírás, jobban fájt, mintha átkozódott volna. Most odarohanna hozzá, hogy simogassa, ajnározza, odahullana eléje, és átkulcsolná két karjával, gyengéden és reszketőn. De nem mozdult. Érzi, ha egyet lépne, micsoda fekete iszonyattal tántorodna vissza. Szívszorongva nézte, ahogy mozdulatlanságba dermed. Nem tudta, pillanatok vagy percek múltak el. Bár sohase lépte volna át e küszöböt! Jóvátehetetlenül összetört köztük mindent. Kezén az apja vére. Üszök és tetem, amerre lép. Húszezer férfi pusztult el, odavész az egész gepida faj, csak azért, hogy szomja és kínja csituljon... Kint a nevét kiáltották. Égett már felettük a tető. Egy tüzes gerenda leszakadt, és az ablak kerete lángot fogott. Ettől feleszmélt. Rozamundához ugrott, és magára nyalábolva mentette ki az égő palotából. Futva vitte a hulló tűzesőn és lángokon át, s nem érezte terhét, csak a test áradó és oldó forróságát. Amikor letette, puhán a nyakába csókolt. Ekkor könny buggyant a leány szeméből, és jajgatva, sikoltva felzokogott. ,361