Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

szívének. Elkapta a kezet, és vadul megmarkolta, hogy a tőr a heverő elé hullt. Hirtelen megcsapta a leány testéből áradó édes illat, a hálóház furcsa, émelyítő melege. Foggal és körömmel védekezett most Rozamunda. Lefogta mind a két karját, és úgy ráfeszült, hogy lélegzete elfulladt. Aztán elengedte, hagyta, hogy tépje és karmolja, birkózzon vele, majd megelégelte a játékot, átfogta a derekán, fölemelte és vitte a heverőre. Búgó, gerjedelmes hangon felnevetett. Belecsókolt a leány nyakába, rátapadt a szájára és harapta, fullasztotta. Még vergődött és ellenállt a leány, összeharapott szájjal, jaj nélkül. De csakhamar kimerült, mintha minden erő és akarat kifolyt volna belőle. Alboin mámorosan és durván vette birtokába. Aztán otthagyta az ágyasházat. Rozamunda összetörve bámult utána. A palota előtti téren rikoltó kavargás fogadta. A nap már elmerült a dombok mögött, de itt pokoli fényesség sütött. Mintha ezer kis nap lángolná és nyaldosná körül. Füstnek, koromnak és pörkölt húsnak vadító szaga csapta meg. Égett az egész város; üvöltő lovasok cikáztak a tűz körül, a házak közt, csak az elkülönült palota állott még sértetlenül a lángok forró viharában. Csak most ébredt tudatára, milyen szennyes és véres. Emberei, ahogy részegen tobzódnak és fosztogatják a várost: véres, szörnyű fenevadak, és ő semmivel sem különb náluk. Keserű volt a szája. A szomorúság befonta hínáros karjával, és húzta valami zavaros mélységbe, kedvet mállasztó, feneketlen, fénytelen semmibe. Ekkor meglátta Bajant a kincsesház előtt. Ö, a zsákmányleső fegyverbarát, bogy siet rejteni a prédát! Meghallotta kemény, pattogó szóval osztott parancsait, látta szeme falánk lobogását. Fellángoló dühe arra késztette, hogy sietve oda tartson. — Mindnek enyém a fele! — kiáltott haraggal. — Ne félj, a tiéd! A véremmel fogadtam, hogy megosztozunk testvériesen ... Csak mentem innen a lángokból. ,359