Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

— Milyen szép az édesanyád, Jankói Olyan, mint egy eleven festmény. A dicséret Jólesett, hízelgett a hiúságomnak. Heini festők nevét is elősorolta, furcsa okos gyerek volt kicsi kora óta, bosszantóan sokat tudott — én azokat a neveket nem jegyeztem meg, gyanúsan zsidóul csengtek, arra jól emlékszem. 4 Apám hazatérése után kint aludtam a konyhában egy széthúzható vaságyon. Egy éjszaka felébresztett álmomból a szomjúság. Heringet ettünk vacsorára, attól száradt ki a torkom, égett a gyomrom is. A sötétben félálmosan odabotorkáltam a padkához; lefekvés előtt sohase mulasztottam el egy vödör friss vizet hozni a kútról, anyámnak nem is kellett rám parancsolnia, ugrottam én magamtól, s most jólesett nagyokat kortyolni a bögréből. Már visszasurrantam volna takaróm melegébe, amikor sírást hallottam a szobából. Nem volt ez képzelgés, odabent az anyám zokogott keservesen. Elrémülve léptem az ajtó felé, de nem mertem lenyomni kilincsét, megbénított a félelem. Apám fogságának éveiben gyakran hallottam sírni, ilyenkor hozzábújtam, szavakkal nem tudtam megvigasztalni, de ő elcsöndesedett, s babusgatott, mint egy ölbe kívánkozó gyereket. — Visszajön, visszajön, nem leszünk árvák — suttogta, és megcsókolt. Azóta egy negyed évszázad múlt el, de sírását, vigasztaló csókjait nem felejtettem el. Heine sokszor Isten bárányának csúfolt — talán mert sűrűn jártam a misékre —, de én tudom, hogy másra gondolt, évekkel később nyíltan a szemembe vágta, hogy fenevad vagyok, de lehet-e fenevad az olyan ember, Heini, aki az anyja csókjára úgy emlékszik vissza, mint én? Abban sem volt igazad, hogy érzelgős szavak mögé rejtettem a bestia31