Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Apám bizánci orvosa gyógyította Gizulfot... Orvos kéne Pemmónak is. — Kora reggel lóra kapok, és elvágtatok érte — ajánlkozott Gizulf. — Ha Pemmo megéri a reggelt — mondta Alboin csüggedten. Rossz sejtelmek gyötörték, mint poshadt tó vizének hínárja, úgy tapadtak rá, és elfojtották kedvét. Ago levágott egy jókora szeletet az ízesre sült combból, apró bőrzacskójából sót vett elő, meghintette vele a húst, és Alboinnak kínálta. A testtől nem szabad megvonni a jó falatot, enni bánatban is kell! Nem kellett nógatni a fiatalokat, nagyokat faltak a pecsenyéből, és a balatoni lávás hegy tüzes levét kortyolgatták hozzá. Csak Ago keverte vízzel a boros tömlő mézsűrű cseppjeit. Ahogy torkig laktak hússal és zsíros juhsajttal, biztatgatni kezdték az öreget: — Mesélj valamit, apó! Ago nem kérette magát, rágyújtott a nagy vándorlás énekére, a jütlandi és Elba menti nagy harcokról dalolt korát meghazudtoló erős hangon, fáradhatatlanul; a messzi múlt homályába vesző ősökről, Iborról és Airóról szólt a hősi ének, akiktől Agelmund, az első longobárd király származik. Sokszor hallották a szágát, ma újat akartak. — Etele hun királyról énekelj! — biztatta Agilulf, az egyik vadászlegény. — Az ám, Etele királyról! — zengték karban. Az öreg szkáld megpengette hangszerét, a szeme fényes volt, és kissé rekedt hangja méllyé és teltté öblösödött újra. — Mit tudtok az Isten ostoráról, fiúk? — Ügy tudjuk, alszik a Tisza vize alatt — mondta Agilulf. — Aranyban, ezüstben és vasban alussza örök álmát — bólogatott Ago. Lábuk alatt bővizű patak locsogott kövecses medrében. A Balaton vize csontszínnel csillogott a holdvilág fényénél, ,255