Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Turizend sarkon fordult, és intett Helmekisznek, hogy kövesse. Benn a palota tróntermében megállt; egyedül voltak. — Hallgatlak, beszélj! — Brigetiónak mostanában igen rossz a levegője. A sok tavaszi víz és nyirok ragályt hozott. Nap nap után temetnek. De nemes rokonod, Osztrogóta herceg, kitűnő egészségnek örvend. Felséges királyom nagyon óvja, hogy baj ne érje. Turizend ékkövekkel telitűzdelt csillogó öve bojtjaival játszadozott. Helmekisz figyelmét nem kerülte el, hogy a gepida herceg nevének említésére alig észrevehetően megremeg. — Örülök a hírednek, fiú — mondta közönyt tettetve, és fitymáló mosoly jelent meg a szája szélén. — Csak ennyit üzen Audoin? — Osztrogóta hercegnek kitűnő az étvágya, akár a Lithingnek, aki pompásan érzi magát udvarodban... Az italt sem veti meg a herceg, a lányokat is szereti... Ne tarts illetlennek, felség, ha azt mondom, nemes rokonod nem éppen mértéktartó. Turizend türelmetlen lett. Sokat fecseg ez a ferdevállú legény, nem látta szavainak értelmét. Csavaros eszűek a longobárdok, úgy látta, ez a nyomorék kivált nagy mestere a ravaszkodásnak. — Időm sürget, fiú! Helmekisz elérkezettnek látta az időt, hogy előjöjjön mindazzal, amit éjszaka gondosan megrágott. — Túl a lakoma derekán elfásul az íny, egy cseppnyi keserűséget már meg sem érez — mondta, és fölemelte jobbját, szétvont hüvelyk- és mutatóujjával mintha a cseppeket töltögetné. Turizend lehunyt szeme sarkából mohón figyelte a púpost. A célzást megértette. Világos, hogy a longobárdok kijátsszák ellene Osztrogótát, Elemund király fiát, mihelyt Hildikiszt vendégnél többnek tekinti. — A vendégem! — mondta mintegy magában, és tekintetét nyugtalanul újra ráejtette a ferdevállúra. — Eszten,245