Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

hangoskodnak annyira, hogy lármás szavuk elnyomja igazi gondolataikat. Nem is értettem, miért siránkozik annyira ez a Zoló. Családja nincs, nem hagyott otthon asszonyt, két gyereket, mint én. De fél egymagában maradni. A magány a legszörnyűbb, Zoló. Megérthetnéd, hogy hiába várod tőlem a megváltó szót — magamon sem tudok segíteni. Az eszemnél vagyok, ne tarts bolondnak. Hiába mereszted rám a szemed, szívesen beszélnék veled, ha nem volnál olyan sötét agyú... Vagy én voltam sötét agyú és taplófülű, vaksággal vert meg az Isten? Hiába verem a mellem, semmivel sem vagyok különb, mint te! Valahol elvétettük mind a ketten. Valamennyien, akik itt vagyunk. Világgá kellett futnunk. Mi elől és miért? Te még új életbe foghatsz. De én? Túlságosan súlyos az én emlékbatyum, ezerszer nehezebb, mint a holmi, amit sebtében összekaptam és magammal hoztam. De csak magam volnék a hibás? Az éjszaka rosszabb a nappalnál. Régóta nincs tiszta, nyugodt álmom. A priccs mellett mindig ott áll Heini, nem tudom elzavarni; hagyj aludni, ne keserítsd meg az éjszakámat! Már nem is felel, csak ott áll némán, holnap is eliön, minden éjszakámon ott lesz ő vagy Hajdú... Hajdú tíz évet kapott, te is tudod, Heini, tavaly szeptemberben kiszabadították a börtönből, a hegyekbe ment, és üzent nekem. Akkor nevettem az üzenetén, elpusztulsz a többiekkel, ha élve fognak el, elhurcolnak a Reichbe, és ott döglesz meg ... Most vacogtat a hideg ... Kettőtök közül mégis te vagy a veszedelmesebb, Heini. Hajdú egy sorozat golyót eresztene belém, vagy ledöfne, de te mást akarsz... Te gonoszabb hóhérom volnál, pedig — ismerlek — egy ujjal sem nyúlnál hozzám! Azt mondtad, hogy ez az utolsó órám?... Őrület! Elrongyolódtak az idegeim, csúnyán megtáncoltatnak. Nem használ az a kevés tudomány, amit a kórházban tízesztendei szolgálat alatt felszedtem. Ha legalább altatót hoztam volna magammal, most nyugodtan pihennék, és nem hadakoznék veled ... az egész világgal! ... Te nem láttad, 14