Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

hofra, éjszaka könnyen átcsúszhatnék az őrségeken, talán felkapaszodhatnék egy Nyugatra induló vonatra. Málekbe botlottam. Rossz hírei voltak. A Monsignore itt van valahol egy közeli kolostorban, de ha azok ideérnek, kiadják őt, a többi fejest is, ha nem menekülnek tovább. Elfognak minket is, pedig mi csak kis senkik vagyunk, nem hordtunk soha aranysujtást, csillagokat, rendjelet sem kaptunk, csak szolgáltunk, eleget tettünk a parancsoknak. Heini jutott hirtelen az eszembe. A hátamon végigfutott a hideg; úgy éreztem, hogy ott áll a közelemben, utánam jött ebbe a koszos kaszárnyába. „Eredj! Mi dolgod itt?" De ő nem tágít. Gúnyosan félrevonja ajkát, és rám pirít: „Ne hazudj! Legalább az utolsó óráidban légy őszinte magadhoz. Ha a kapucinus barátnak nem tudtad meggyónni, nekem töredelmesen bevallhatod, nem a parancsok hajtottak. A magad kedvtelése volt, jószántadból tetted, az agyad, a szíved parancsára." Látomással hadakozom, érzem, csak Heini árnya rémít, mégis oda kell kiáltanom: „Az Úristen a tanúm, én nem gyilkoltam, vér nem tapad a kezemhez!" Málek nyirkos tapintású ujjait érzem a kezemen. — Mi bajod, Jankó? Eltaszítom, küldöm magamtól, egyedül kell maradnom Heinivel, perelnem kell vele. „Az Űr nevét hiába ne vegyed! — dobog a fülemben a hangja újra. — Ezt én mondom neked, akinek nincs istene, nem hisz semmiféle mindenhatóban, Krisztusban, Allahban, csak a jóban, ami az ember javáért van, a szépben, ami az embert gyönyörködteti, és a tettben, ami a világot előreviszi." Mikor is mondta ezt nekem? Sok-sok éve már, a múlt homályából úgy merül fel, mint egy égő jel. Perzseli a bőrömet, tüzes pecséteket éget rám. „Mindig ezt vágtad a fejemhez, átkozott istentagadó!" U