Darkó István: Deszkaváros

most csak néha szúrta át távoli kutyaugatás, messzire marad a vonatablak mellett. Sok mindent hagy itt huszonnégy óra multán. A liceumot, a gyors háborús érettségi emlékeit, családi életét a Pirosló alatt, apját és az őrnagyot. Az elsorolásban itt megakadt. Nem kellene-e mégis megragadnia az alkalmat, hogy itthon maradhat? Idáig figyelhet a Beszkidekből és szemmel tarthatja a lappangó eseményeket, amelyek ma annyi alakban mutatták meg magukat előtte, hacsak egy suhanásnyit is. Elfogta a harcbainduló ember kétsége. Avval a szándékkal sietett haza, hogy megkeresi Lajost, őszinte vallomásra birja. Rákényszeríti, hogy mondja meg, mik hát azok az aggályok, azok a tervek és bizakodások, amelyeket a hegyvidék szlávjai a háború végéhez illesztve táplálnak. Mik ezek a vajúdó kérdések, milyen részletekből állanak, mi a mérhető valóság a kis Bárnszky Ancsi lázas beszédében, amelyet Lajos annyi rokonfigyelemmel fogadott. — Nem mehetek a Beszkidekbe, — holnap reggel igy áll meg apja és az őrnagy előtt. — Nem lóghatok meg a menetszázadból, a lógósok menetéből, amelyet éppen azért kell igy nevezni, mert most azok kelnek útra, akik eddig kimentették magukat. — Apja irodájában azonban egész súlyával kell majd megadnia elhatározása okát. Hát ehhez tudnia kell mindazt, amit talán csak a kis Ancsi és Lajos tudnak. — .... Ezért határoztam ugy, hogy az utolsó pillanatban nem hagyom el a véghelyi lógósok harcbainduló csapatát, érted, édesapám? . . . A heves szándék, hogy megértse a lappangó kérdéseket, kemény tenyerére emelte. Elbúcsúzott a véghelyi hegyektől. Mély tüdejébe még begyűjtötte a fenyvesek lehelletét, a csipősen édes levegőt, amelyben a friss juhtej párája egyesül a gyantába őrölt tűlevelek izével. Szemébe zárta a szerény lámpákkal világló Véghelyet. Házuk üveges verendáján égett a lámpa és rászórta fényét az udvaron álló padra. Két ember sötétbe burkolt körvonala ült a padon. 82