Darkó István: Deszkaváros

lek neki, hogy ismételten hadnagynak hiszi magát. Ugy elkicsinyül attól. Csak ne maradhassék tőlem. Sokszoknyás csípőjére tett kézzel harciasan állt, mintha szembe szórná a bántalmakat avval, aki ellenére tett. Valamit még mondott volna. Várakozva nézett a barnán villogó apró szeme. A folytató szavaskodást várta Tamástól. Bevezetőnek látszott ilymódra az őrnagyról szóló pattogás. Csak egyetlen alkalmasat mondjon most Tamás és nekiszaladt a folytatásnak Marika, mint a csobogó Bisztrica. — Ne bántsa az őrnagy urat, Marika, — igy szalasztotta el Tamás az alkalmat. — Nem akar semmi rosszat magától. — Hanem csak jót, ugye? Megduzzadt a bosszankodástól a kerek kis képe és eltűnt a konyha ajtaján. Táncmozdulat hevével mozdult utána a ráncos tiz szoknyája és a meglibbent levegő is. Mindig olyan volt ez a Marika, mint a harmatos szekfücsokor. — Hová tűntél el, Tamás? — Apja eléjelépett az illatos füsttel telt uriszobában. — Keresünk, várunk, gyere hát. Fontos beszédem van veled. Kigombolt zubbonyban és jócskán elpuhulva ült az őrnagy egy nagy bőrszékben. Kerek hasán otthonosan fehérlett az inge. Széttárt magas gallérja beölelte hátraejtett fejét és a füléből is eltakart kétfelől egy darabot. Talpas pohárban állt előtte a bor. A szobában annyira bőven úszott a jó szivar felhője, hogy a szép festett vászon legfőbb disze, a felhőkben uszó Tátra felsőbb terei szinte kiléptek a kéttenyérnyi arany rámából s egyúttal festményi mivoltukból. — Megjött a fiam, — mondta Gátb János. — Egy füst alatt megbeszélhetjük a dolgot vele is. — Egy füst alatt, igenis, — az őrnagy könnyedén dobott egyet eldőlt testén. — Ahogy parancsolod, kedves barátom. Illendő is, hogy előkerültél, Tamás fiam. Igenis . . . Nem volt, aki töltsön. Most majd légy olyan kegyes . . . Azazhogy tölts, fiam hadnagy. Vedd kezelésedbe 73