Darkó István: Deszkaváros

— Kikérem magamnak! Miféle hang ez?! Felelni fog érte! . . . Kotródjanak! Kisietett a terem sötét kavargásából. A bohócoknak öltözött katonák lomhán léptek félre előle s alig tette a lábát az ajtóba, nevetés gúnyos hulláma csapta hátba. Megállt és megfordult. Visszamegy közéjük, felveszi velük a harcot, magyarázkodásba kezd és megtéríti őket erről az ingoványos mélybe merülő útről. Keresztül rázta a tehetetlenség hidege s a szánalom is elerőtlenítette. Sovány, káposztán táplált arcukat a jókedv görcseiben látta maga előtt. Félt egyszerre tőlük. A gyermekes önfeledtségüktől, játékos gondtalanságuktól és a rájukszakadt hatalmas együgyűségtől. Megzavarodva tanácskozott magában, hogy mitévő legyen. Inkább bátorítani és vigasztalni szerette volna őket, ahogy előbb a raktár előtt Furuglyást. Meg kellene törülni a felvérzett homlokukat, ilyenképpen zavarták egymást kutató gondolatai. Fel kéne szárítani homlokuk gyöngyeit, orrukat is tisztába hozni, jó ruhát adni rájuk, paprikás szalonnát vagy ha már káposztát, de rakott kolozsvári káposztát tenni sajkában eléjük. Aztán beszélni hozzájuk, hogy ne hagyják megukat, tartsanak ki, legyenek erősek a megpróbáltatásokban és maradjanak egymás gyámolító közelében. Kisietett az utcára és hazafelé szaladt. Most töprengett először azon, hogy miképpen végződhetik a város, az ország, a nép számára ez a szerencsétlen háború. Jókorát ütött a szívére az újszülött gondolat: A körülötte lévő egész világ elveszhet egy végső és talán nem is távoli veszteségben. A bizonytalanság érzése most egyszerre elborította. A kétség érdes marokkal ragadta meg és maga alá gyűrte. 4. A kertész a finomra ásott fekete földet vonalazta kihúzott zsineg mentén. Előbb ujságpapirosra kirakta sorba a virágmagvakat és a palántákat. Az öreg Kepenya, a 30