Darkó István: Deszkaváros

zik a véghelyi öregtorony harangja, a tűzőr szarukürtjének hangja is, reggel pedig a felszálló ködökben idelátszik a hegynek emelkedő régi város. Van-e hát megérthetetlen abban, ha boldog, hogy velük lehet, aki szivesen küzd lent; a gyökereknél s apának, anyának, Eszternek innen küldhet csókot? . . . Elvitte a levelet a postához és beeresztette a kékre festett levelesládába. A régi ház ablakából ezt a ládát is jól látta a valamikori gyermek. Csak annyi és nem több különbséget ismerhetett rajta, hogy abban a tovaszárnyalt időben szép piros színűre volt festve a barátságos levelesláda. Fényes pirossága úgy díszlett a szürke postaépület mellén, mint Gáth nagyapó tűzoltóparancsnoki zubbonyán az égőszallagú érem. Ütjára bocsátotta a hírvivő levelet, elindúlt más élete rendelkező iratát. Elmegyen a közeli határon túlra és elmondja a levél, hogy miképpen ültette el magát a véghelyi határban, a deszkafalu új városrészben a letört ág, az itthonmaradt hajtás. Visszaállott az autó mellé és egyenlőre szabott léptekkel kopogott mellette fel és alá, mint a katona az őrhelyén. Nem másképpen csakugyan, de olyan módon, mint a kaszárnyabeli sárga raktár mellé állított őr. Szőkén, mint a mosdatott bárány és csontbélű húsból készült, nagyon haladó falábakon Kallivoda jött arrafelé. Sürgősen tekintgetett a bérkocsik felé. A szája szögletébe kerekedett fütyülő lyukon át szipogva szedte a levegőt, így tette végig az iskolában is. — Keresel valakit, Rigó? — így szólt hozzá Tamás s a szeme elébe gyűrűző körökben meglátta a Kallivoda szeplős, szőke gyermekábrázatát. Uzsonnán volt náluk a bakkszem füttyös gyerek. Kakaót ittak mazsolás kaláccsal s az ablakban egymásnak vetett vállal néztek le a térre. — Szervusz neked Gáth, — idegen tekintet és hűtött hang felelt vissza. — Mástól már nem is jutna az eszembe, hogy Rigónak csúfoltatok. Az volt a csúfnevem, ugye? *14 211