Darkó István: Deszkaváros

Elejtette a babát, annyira igyekezett. A rongyok szétbomlottak a födön és megmutatták dédelgetett bensejiik mezitelen valóját. A kislány egybemarkolta a széthullott játékot, magához mentette és készült, hogy elfut vele. — Ott találtam ni, a palánk mellett, — igy sírta el magát és valamerre messzire mutatott. Grenda egyszerre béna és reszketős lett. Melle baljában hideg moccanások indúltak, lassú marok nyúlt a dobogó hely felé és összeszorítani kezdte. Az ijedelem apró ugrásokkal csúszott a torka felé és kibuggyant a száján, összeomló, sokszorozott, végső iszonyatot, rosszúllétét jelző futkosásba kezdtek az izmai. Felzúgott a kavargó világ és az örvénylő levegő körülötte. Azt hitte eddig s az elmúlt hónapok alatt gyógyúltan hihette, hogy kimenekedett már. Most az ellenkezője zúdúlt feléje. A kislány kezében, a játszóbaba szerepében nagyon is jólismert szörnyűséget, fanyelű, bádogdoboz tetejű kézigránátot pillantott meg. — Adod ide, — durva haragba mártott félelemmel kiáltotta. — Rögtön add ide! — Nyúlt utána, hogy elragadja a csepptől, elfut vele, gödröt ás nagy gyorsasággal a telep üres végében és titkosan eltemeti, örökre elrejti a veszedelmes fegyvert. Tóth Mariska édesen döcögő görbe lábon futva mentette el a babáját. Vékony gyermekhangon sippantotta: — Nem adlak! Ne félj, Lajoska! Grenda néhány pillanatra meggyűjtötte az erejét. Tett néhány futó lépést a kislány után, de be is fejezte. Megdermedt és bevárta a beszakadó égbolt zuhanását. Jócskán eltávolodott a megijedt kislány és mindig erősebben futott. Megriasztott sikoltást terjesztett maga kö rül, letért az útról és a föld sikos koromtakarója, a sáros virágágyak között szaladt tovább. A fellegekbe gyülekezett ólom rázuhant a világra. A kislány elbotlott, elesett és egyetlen szörnyű dördüléssé változott. Sötét füstbe omlott szerte és összetépett rongyok örvényébe merült el. 206