Darkó István: Deszkaváros

ért, átmelegedett az is. Aludt a ház, a tájék, a szemhatár. Lefüggönyzött szobából szökött ki a kisfiú és rövidujjú, kékcsíkos trikóban, mezítláb futott át a szőllőn. A kert bokrai között megszemezgette a ribizli ujjbegynyi termését. Kövérebb gyümölcsre, málna után vágyott. Leszalad a domb alá, átlépi a Bisztrica elsorvadt vizét és elkalandozik a régi aranybánya kriptabejáratához hasonlító kőkapuja fölé. Erdőírtásos, málnabokros domboldal tart ott a havasok felé. A szaladó patak habjai a nagy tikkadásban üdén csobbantak a kerek kövek között. Mezítelen lábát megcsókolta a víz s ettől a teste jobban megkívánta a fürdést, mint a málnát. A Bisztrica fordulójánál derékig érő gödörbe gyűlt a víz. Ide ült be. A magányos kirándulás előtt még kigyógyítja magából az égő nap forróságait. A bokor mögé dobálta ruháit. Miként a falusi gyerekek, elmerült pucéran a habokban. Le sem húzódott a gödörbe és át sem engedte magát a fürdés gyönyörűségének, amikor a kihalt tájék hirtelen megelevenedett. Hatalmas ugrásokkal futott egy zilált és rongyos ember a túlsó parton, egy másik pedig kisvártatva nagy bottal utána. A menekülőt éppen a hűs gödör és a jószagú szederbokrok előtt bénította meg a félelem. Rémületbe került arca hang nélkül ordította, hogy egyszerre menthetetlennek tudta magát. Megmerevedett térddel és habosan kiáltó, üresen dadogó szájjal bukott féltérdre. Valami nagy bőrtárcát ragadott ki a kabátja zsebéből, hátradobta félelmetes robogással közelgő üldözője felé, könyörögve kulcsolta öszsze a kezét és úgy suttogta, hogy csak Tamás hallhatta a meredek part védelme alatt: „Nem kell, nesze, nem kell, nesze." Reccsenve sújtott le a bot a térdeplő ember fejére s a gyilkos bozontos arca, állati dühben égő feje egy pillanatra megjelent a part meredekén. Átkémlelt a túlsó partra és nem látta meg a föld falának védelmébe, a Bisztrica ölébe menekült kisfiút. Felkapta a földről a pénztárcát és elszaladt az aranybánya bejárata, a málnabokros domboldalak felé. 141