Darkó István: Deszkaváros

tünt a derű nyugalma. Viharvert arcát Tamáshoz közelítette és fagyott hangon szólt. — Csak arra kíváncsi, hadnagy úr? . . . Megmondhatjuk . . . Ne gondolja, hogy mi lógunk. Én is, a testvérem is sorkatonák voltunk. Legelsőnek vittek ki minket. Augusztus végén, a legelején. Tüdőlövést kaptunk. A testvérem is, meg én is. Azért vagyunk ikrek. Mikor még iskolások voltunk, együtt szakadt be a jég velünk a sinkón. Később is együtt történt velünk minden . . . Itt elől bement, a hátunkon kijött a golyó. Éppen a hátán varrtam a kabátot és azt mondtam neki, hogy készen van. Akkor surrant át a golyó . . . Nem lógunk mi, ne gondolja senki . . . A türelmetlen indulat mozdította Tamás karját és rácsapott a nyugodt ember kétfelőli vállára. — Badinyiékat kérdem! — Ne tessék csapkodni engem ... — Elváltott arccal lépett hátra és sértett tüdejéből süstörgő gőz tört elő. — Semmi joga ahhoz, hogy engem csapkodjon. Az én vállam úgyis eléggé fáj. Nincs szükségem arra, hogy még rá is üssenek. — Hehli, ne arról szavaljad, — a fonotthajú bolondul tapsolt az orra előtt. — Hadnagy úr arra nem kíváncsi. Csak arra kíváncsi, hogy mi hogy merünk Badinyi urat mondani?! A merészséget akarja tudni a hadnagy úr. Nem hallod? — Éppen azt mesélem neki. . . Badinyi patikus úrnál fiatal korában opleckás kislány szolgált Breznóról. Cselédje volt neki Breznóbányáról. Az orvosságokat is megtörte neki a patika mögött a raktárban. Szép kislány volt ő, Badinyinak is tetszett. Még mást is megtett neki. A cselédnek ikrei születtek. Ikergyerekek lettek a kis opleckásnak. Itt állnak a hadnagy úr előtt. — Tetszik látni azt? Itt állnak. — A cselédlány akkor aztán visszament Breznóra. Badinyi úr küldözött neki pénzt, az igaz. Csak akkor küldözött, amikor az ikrek kicsik voltak. Tovább már nem kül139