Darkó István: Deszkaváros

nagyhangú szándékkal a melle felé közelítette. Elvették tőle s a lány kezét megvérezték. Csóka Bálint a vérmérgezés elkerülésére nagy magyarázatokkal nyalta a lány kezét, az meg telt ököllel verte a szabó fejét. Két tagbaszakadt, elszánt testőr, a két zenész kétoldalt állt Tamásnak. Azt hangoztatták, hogy mindenhová elkísérik. A vendéglő kulcsát s a hevenyészve kiszámított pénzbeli váltságdíjat átadta Csóka Bálintnak. A szabó még lent marad a helyiségben. Megvárja Vadász urat, ilyen korán már nem érdemes lefeküdnie. „Ilyen korán", mondotta jelentőségesen és nevetett hozzá. Egyik kezében a kulcsot szorongatta, a másikban a pénzt és visszatért a lépcsőn a vendéglőbe. Lefelé a garádicson, mondta, ő már ezt így szokta. Volt idő, hogy fölfelé tartott ő is, de jött Mártuska, a szemrevaló rosszféle és visszafelé fordította. Házasságuk napján maga a garádics is fölfelé emelkedett és az ég felé tartott. Közben ezüstös és aranyos csillogású hó hullott alá a mennyből. Aztán egyszerre elindult lefelé. Gurult is. Mártuska, az angyalképii parázna rúgta lefelé. A tántorgó Csóka Bálint a Vig Vadász lépcsőin is életre keltette ezt a kifejező képet. Magyarázása közben elbotlott és visszaszánkázott a gádorba. — Opica szabó, — mondotta a fonotthaju — majdnem kitörte nyakát. Nagy piják . . . Eszit megissza . . . A miivészhaju a Szentháromság-tér hajnalán járatta a szemét és elgondolkozva szólt komolyan. — Azt mondja, hogy asszony miatt ilyen . . . Akkor most is a lány miatt ment vissza . . . A májusi éjszaka éppen visszapillantott Véghelyre. A hegyek szállásba gyűlt párái fürtös iulicsapatban indultak utána, az okos vezető kutya nyomán. így vonultak ki a városból, a hegyi füvekre. Az árkádok köritette teret elhagyott álom maradék lehellete töltötte meg. A levegőben szétfolyt az idő. A világ kívülről csodálkozva tekintett erre a parányi lakatlan szigetre. Véreres nagy ábrázaton mákszemnyi szeplő nyugodt foltja volt a véghelyi tér. 133