Darkó István: Deszkaváros

hegedű vonója. Megkente fagyúval a szőrtelen vonót s ahogy aki tréfát gyárt, vagy hamiskodik, a fürész fölé hajolt. Ügyesen mozgatta, hol szorgalmasabban, hol lágyabban húzogatta a favonót a fürészen. Azt meg a baljával szeliden hajlitgatta, kékesen játszó acéli minőségét próbállgatta. A fűrész tiszta és hajlékony mollhangon zenélt a vonó alatt, hasonlatosan egy rejtett gordonkához, vagy dalt bugó zenélőcsigához. — No de illyet! — Csóka szabó italos könnyeit törülgette. — Csoda szép ez. Halljátok?! — Mit szól hozzá, hadnagy ur? — A lány félénk tolakodással tette a kezét a Tamáséra. — Többféleképpen játszanak ezek. — Művészek, — mondotta Csóka Bálint és hirtelen nagyot kiáltott. — Művészek! Zenében azok, ami én vagyok a festészetben! — A sztrapacska-duó, — magyarázta a lány kedveskedve. — Azért hivják ugy őket a vásárosok, mert mindig csak jó zsirós-túrós sztrapacskát ennének. -— Főzess nekik kis Gáth, — Csóka Bálint lelkesülten ordítozott. — Megérdemlik. Főzess nekik! — Köszönünk, már nem vagyunk éhes, — a fonotthaju a szabóra nevetett mély ráncai közül. — Rántottacska se volt miska mala, . . . kismiskacska. . . Két nagy marka közül üde, vékonyka hang sippantott elő. Furulyát fujt a fonotthajú, de avval tetézte, hogy villámsebesen mindig ujabb, nagyobb, máshangu furulyákat varázsolt elő a ködmöne ujjából. A fűrész terjedelmes bugását ügyes kis szálló, ugrándozó hangok táncolták körül. Zsenge furulyahangok, ahogy valamilyen éneklő kismadarak csapata a szabadban szóló orgonát. Egymást váltó pacsirták repkedték körül a földön éneklő, mélybusulásu embert. — Lólábuk van ezeknek, — gondolta Tamás és nótát intett nekik. — „ Nádfedeles kishajlékom, leégett az éjjel." Nyomban nekiláttak és hibátlanul tudták. Mondott más hasonlót tovább is, de akárhány volt és még több is lehe131